#8 “Behemót” Fender American Standard Telecaster, USA, 1990
Fender American Standard Telecaster, 1990
- 1990, Made in USA
- nyak: D, juhar, rózsafa fogólap
- test: éger, vintage white
- elektronika: Fender Texas Special set
Nem mindenki találja meg az igazit. Ha mégis, az, hogy ki vagy mi volt az igazi gyakran csak utólag derül ki. Gitárok esetében azért valamivel egyszerűbb a helyzet, ha az ember kitartóan keresgél és próbálgat, akkor előbb-utóbb megtalálja a saját hangját. Ehhez először is el kell dönteni, hogy milyen típusú gitár tetszik neki legjobban, és mi az a hang, amit belül hall, és szeretné, ha ezt mások is hallanák. A Telecaster formája már elég korán beleégett az agyamba, ezután csak elég sok telecasteres gitárzenét kellett hallgatni, hogy a hangja is tetsszen. A már említett gitárosok mellett mindenkinek a figyelmébe ajánlom a Hellecasters nevű, változó összetételű triót, akik kimaxolták eme modellben rejlő lehetőségeket.
Az én első személyes találkozásom mindjárt életem első zenekari fellépése után, a kisújszállási kultúrház backstage-ében történt. A tehetségkutató egy másik fellépő zenekarának gitárosa felpattintott egy fekete formatokot és megmutatta hangszerét, egy Fender telecastert. Pont olyan volt, amiről álmodtam, vajszínű testtel, fehér koptatóval és rózsafa fogólappal. 1990-et írtunk az American standard két évvel azelőtt jelent meg a piacon. Az 52-es modell védjegyének számított a hamutartónak becézett felhajtott peremű lemez húrláb. A húrnyeregként szolgáló, három ikresített sárgaréz henger két-két húrt szolgált, ezért ezekkel az intonáció elég nehézkes volt. Persze ez ma már senkit nem zavar, fontosabb az ötvenes évekre jellemző autentikus megjelenés, ezért a legtöbb új modellen újra ez az egyszerű szerkezet látható.
De akkor a frissen bevezetett standard modellek újdonságai közé számított, hogy ezeket lecserélték egy egyszerűbb, peremek nélküli masszív acéllemezre és húronként egy tömör acél ból készült nyeregre. Az ergonomikus lencsefejű, lemezből hajlított hangoló kulcsokat szögletesebb, tömör öntött zárt olaj kulcsokra cserélték, ami precízebb hangolást tett lehetővé. A nyakgörbület állító pálca immár mindkét irányban feszíthető lett, emelett a másik újdonság az volt, hogy a nyakat a testhez rögzítő fémlapra perforált apró lukon keresztül a nyak dőlésszöge finomabban is beállítható lett. Az elektronika formailag ugyanolyan maradt, de a kor követelményeinek megfelelően magasabb jelű pickupok kerültek a hangszerbe. Ekkor jelent meg a DeltaTone elektronika, amely a hangszín potméter egy bizonyos állásánál kikapcsolja hangszín áramkört. Szóval egy ilyen American Standard feküdt előttem. Az irigység mellett egy másik gondolat fészkelte magát az fejembe: Várjál, Tele, egyszer még találkozunk! Szeretném azt hinni, hogy találkoztunk is, de erre nincs semmi bizonyítékom, a külső hasonlóságon kívül. De nincs is kizárva, mert ugyanazok a hangszerek néha kísérteties módon újra felbukkannak az ember életében, különösen, ha egy kisváros szülötte.
Néhány évvel később gimnáziumi zenekarom dobosa, Kaszi ismét egy tehetségkutatóra készült, amit a szolnoki Járműjavító kultúrházában rendeztek meg. Egy háromtagú punk zenekarral neveztek be, de a basszusgitárosuk az utolsó pillanatban cserben hagyta őket, ezért lázasan kerestek a helyére valakit, és én is meghívást kaptam a castingra. Basszgitárom nem volt ugyan, de az előző kollega hátrahagyta a hangszerét, amit az első próbán vehettem kézbe először. A meghallgatásom előtt egy rutinosabb basszgitáros, Augner Zoli adta nekem a kilincset, miután kikosarazta őket. Zolinál volt egy gitártok, és miután beszélgetésbe elegyedtünk a Járműjavító udvarán, ahol Kasziék próbáltak, megmutatta a tartalmát: egy amerikai Fender Telecastert. Ugyanolyan volt küllemre, mint a Kisújszálláson látott példány, vajszínű, rózsafa fogólappal, épp csak a fehér koptató nem stimmelt. Ehelyett egy fura, matt, terepzöld koptató éktelenkedett a hangszeren. Na, megátszik, hogy basszusgitáros, gondoltam, nem való a kezébe ilyen finom műszer, csak szétbarmolja.
Jó tíz évvel később, már a Squierrel és a kölcsön Stratocasterrel az arzenálomban már nagyon vágytam egy saját Fenderre. Hónapok óta böngésztem az apróhirdetéseket, szerte az országban hirdetett japán, mexikói és néha amerikai Fendereket, de utóbbiakat igazából nem engedhettem volna meg magamnak. Egyszer mégis feltűnt egy jó áron hirdetett amerikai hangszer egy szolnoki telefonszámmal. Valami nyilván nem stimmelt vele, de az épp belefért a büdzsémbe, és a helyszínt égi jelnek vettem.
Felvettem a kapcsolatot az eladóval, a hangja alapján megbízhatónak tűnt, és másnap, mint egy tolvaj, szüleim tudta nélkül, rosszban sántikálva vonatoztam szülővárosomba, zsebemben nem kevés készpénzzel. Első utam nem is haza, hanem a Szigligeti Színház melletti toronyházhoz vezetett, ahol meglepetésemre éppen Zoli nyitott nekem ajtót. Az ecsettel bemázolt koptatóról azonnal felismertem volna régi ismerősömet, ha tulajdonosát nem is. A szőke punk gitárosból addigra tar fejű fiatal családapa lett, aki megromlott hallása miatt épp felhagyni készült a zenéléssel, ezért került eladó sorba a hangszer, amit nagy szeretettel mutatott be.
A nyak és a test elég viseltes volt, de a rózsafa fogólap és a vajszínű árnyalat stimmelt. Az első benyomásom az volt, hogy ez nagyobb és nehezebb, mint minden eddigi gitárom, a nyak meglepően vaskos volt a Squier telével vagy a japán stratoval összehasonlítva. "Hát igen, ez már nagyobb fiúknak való." konstatáltam magamban.
“Mi az a kettes szám a fej hátlapjába ütve?” - kérdeztem gyanútlanul. “Jaa..semmi. Az jelenti, hogy másodosztályú a drága” - mondta, és végigsimított a hangszeren. “Másodosztályú Fender?”- ilyenről még nem hallottam hosszú előtanulmányaim során. “Bizony.”- mondta büszkén, mintha ez valami értéknövelő tényező lett volna. “Lakkhibás. Ezért van így lekopva a festék. De engem nem zavar, szerintem direkt jól néz ki.” Az igazat megvallva tényleg jól nézett ki.
“Aha, lakkhibás”. - gondolkodtam, mihez kezdjek ezzel az információval. A kábel csatlakozásnál gyufafejnyi lepattagzódások voltak, a nyakbevágásnál, és a húrláb mellett, ott, ahol talán pengették, kisebb felületeken hiányzott a festék, alatta a fényesre kopott nyers fa látszott. A test felső részén pedig, ott, ahol a gitáros alkarja dörzsöli, egészen bemattult, elhalványodott a fényezés, a hangszer peremének íve mentén pedig szintén a fényesre kopott nyers fa látszott.
“Nézd, másodosztályról nem volt szó. Ezen még gondolkodnom kell…”
“Ezért ilyen olcsó. Sokkal többért is adhatnám, de szeretném már eladni, mert jön a gyerek.. Amúgy nem ismered a Bujdosó Janit? Ezt ő is meg akarta venni."
“Végül miért nem vette meg, mert másodosztályú?” - próbáltam határozottan visszatenni a tokjába a hangszer, de a kezeim nem engedelmeskedtek, sehogy sem sikerült elengednem.
“Dehogy is, azért mert akkor még nem akartam eladni, aztán meg vette azt a japán sunburstöt.”
“És mennyire alkuképes?” -próbálkoztam. Sosem tudtam alkudni, legalábbis a jó irányba.
“Ne hülyéskedj ha a körülnézel, ez szinte mexikói árban van…De ha komolyak a szándékaid, egy kis alku belefér.”
“Persze, hogy komolyak. De kicsit aggaszt ez a másodosztály, meg kellene hallgatnom, hogy szól.” - próbáltam akadékoskodni.
“A hangjával semmi baj. Délután lemehetünk a Járműbe a próbatermünkbe. Ott van egy Jazz Chorus, azzal kipróbálhatod”
Hát így esett, hogy röpke tíz évvel az első találkozás után, megint ott álltunk a Járműjavítóban, de most az én kezemben volt a Fender. A meghallgatás formális volt, hiába csörömpölt a Jazz Chorus élesen, zajosan, akkor már mindketten éreztük, hogy nem adom vissza a gitárt. Egymás tenyerébe csaptunk, és leperkáltam a pénzt, a belengetett engedménnyel, de így is majdnem egy havi fizetésemet. “Nem fogod megbánni” - mondta Zoli búcsúzóul, és igaza is lett. Talán ez volt eddigi életem (2022) legjobb vétele, ma már legalább az ötszörösét éri.
Persze köszönhető ez a kétezres években kirobbant “relic” láznak is. A legenda szerint a Rolling Stones gitárosai rendeltek először a Fender custom shopból néhány “ütött kopott” Fendert, mert nem szerették volna magukkal vinni a turnékra műemlék jellegű gitárjaikat. A legendát mindkét oldalról cáfolták, igenis az eredeti gitárok láthatóak a színpadon, a Fender markertingesei pedig fenntartják maguknak a jogot a dicsőségre, hogy ezt az új kereskedelmi kategóriát kitalálták, pedig a koptatott bőrdzsekit (farmert, stb.) már őelőttük is kitalálták. Mindenesetre a Fender 2003-as katalógusában jelent meg először a hivatalos “Time Machine” sorozat, ami nem elégedett meg a klasszikus, 60-es, 60-as évek beli modellek újrakiadásával, de megpróbálta ezeket korhűen öregíteni is.: A “New Old Stock” (a raktár egy elfelejtett zugában találtuk szépen becsomagolva) A “Closet Classic” (nyugdíjas mérnök által szekrényben tartott, épp csak megsárgult picit) a “Relic” (korának megfelelő, megkímélt állapotban) és a “Heavy Relic” (50 év rock and roll van benne!) kategóriái jelzik a termékskála mérföldköveit, a lharcoltsággal egyenes arányban növekvő árral. Mindenesetre mára a valósághű relicelés komoly szakterületté vált, kisebb műhelyek és magánszemélyek is foglalkoznak vele. Az akció sikeressége azon múlik, hogy mennyire valósághű az eredmény. Jobb esetben észre sem veszed, hogy művi a lepusztultság, máskor a jobb sorsra érdemes hangszer úgy néz ki, mint amit néhányszor végighúztak egy rozsdás kerítésen. Elég megosztó téma, vannak rajongói és kritikusai: olyan mint a kortárs magyar műemlékvédelem.
Néhány évvel később gimnáziumi zenekarom dobosa, Kaszi ismét egy tehetségkutatóra készült, amit a szolnoki Járműjavító kultúrházában rendeztek meg. Egy háromtagú punk zenekarral neveztek be, de a basszusgitárosuk az utolsó pillanatban cserben hagyta őket, ezért lázasan kerestek a helyére valakit, és én is meghívást kaptam a castingra. Basszgitárom nem volt ugyan, de az előző kollega hátrahagyta a hangszerét, amit az első próbán vehettem kézbe először. A meghallgatásom előtt egy rutinosabb basszgitáros, Augner Zoli adta nekem a kilincset, miután kikosarazta őket. Zolinál volt egy gitártok, és miután beszélgetésbe elegyedtünk a Járműjavító udvarán, ahol Kasziék próbáltak, megmutatta a tartalmát: egy amerikai Fender Telecastert. Ugyanolyan volt küllemre, mint a Kisújszálláson látott példány, vajszínű, rózsafa fogólappal, épp csak a fehér koptató nem stimmelt. Ehelyett egy fura, matt, terepzöld koptató éktelenkedett a hangszeren. Na, megátszik, hogy basszusgitáros, gondoltam, nem való a kezébe ilyen finom műszer, csak szétbarmolja.
Jó tíz évvel később, már a Squierrel és a kölcsön Stratocasterrel az arzenálomban már nagyon vágytam egy saját Fenderre. Hónapok óta böngésztem az apróhirdetéseket, szerte az országban hirdetett japán, mexikói és néha amerikai Fendereket, de utóbbiakat igazából nem engedhettem volna meg magamnak. Egyszer mégis feltűnt egy jó áron hirdetett amerikai hangszer egy szolnoki telefonszámmal. Valami nyilván nem stimmelt vele, de az épp belefért a büdzsémbe, és a helyszínt égi jelnek vettem.
Felvettem a kapcsolatot az eladóval, a hangja alapján megbízhatónak tűnt, és másnap, mint egy tolvaj, szüleim tudta nélkül, rosszban sántikálva vonatoztam szülővárosomba, zsebemben nem kevés készpénzzel. Első utam nem is haza, hanem a Szigligeti Színház melletti toronyházhoz vezetett, ahol meglepetésemre éppen Zoli nyitott nekem ajtót. Az ecsettel bemázolt koptatóról azonnal felismertem volna régi ismerősömet, ha tulajdonosát nem is. A szőke punk gitárosból addigra tar fejű fiatal családapa lett, aki megromlott hallása miatt épp felhagyni készült a zenéléssel, ezért került eladó sorba a hangszer, amit nagy szeretettel mutatott be.
A nyak és a test elég viseltes volt, de a rózsafa fogólap és a vajszínű árnyalat stimmelt. Az első benyomásom az volt, hogy ez nagyobb és nehezebb, mint minden eddigi gitárom, a nyak meglepően vaskos volt a Squier telével vagy a japán stratoval összehasonlítva. "Hát igen, ez már nagyobb fiúknak való." konstatáltam magamban.
“Mi az a kettes szám a fej hátlapjába ütve?” - kérdeztem gyanútlanul. “Jaa..semmi. Az jelenti, hogy másodosztályú a drága” - mondta, és végigsimított a hangszeren. “Másodosztályú Fender?”- ilyenről még nem hallottam hosszú előtanulmányaim során. “Bizony.”- mondta büszkén, mintha ez valami értéknövelő tényező lett volna. “Lakkhibás. Ezért van így lekopva a festék. De engem nem zavar, szerintem direkt jól néz ki.” Az igazat megvallva tényleg jól nézett ki.
“Aha, lakkhibás”. - gondolkodtam, mihez kezdjek ezzel az információval. A kábel csatlakozásnál gyufafejnyi lepattagzódások voltak, a nyakbevágásnál, és a húrláb mellett, ott, ahol talán pengették, kisebb felületeken hiányzott a festék, alatta a fényesre kopott nyers fa látszott. A test felső részén pedig, ott, ahol a gitáros alkarja dörzsöli, egészen bemattult, elhalványodott a fényezés, a hangszer peremének íve mentén pedig szintén a fényesre kopott nyers fa látszott.
“Nézd, másodosztályról nem volt szó. Ezen még gondolkodnom kell…”
“Ezért ilyen olcsó. Sokkal többért is adhatnám, de szeretném már eladni, mert jön a gyerek.. Amúgy nem ismered a Bujdosó Janit? Ezt ő is meg akarta venni."
“Végül miért nem vette meg, mert másodosztályú?” - próbáltam határozottan visszatenni a tokjába a hangszer, de a kezeim nem engedelmeskedtek, sehogy sem sikerült elengednem.
“Dehogy is, azért mert akkor még nem akartam eladni, aztán meg vette azt a japán sunburstöt.”
“És mennyire alkuképes?” -próbálkoztam. Sosem tudtam alkudni, legalábbis a jó irányba.
“Ne hülyéskedj ha a körülnézel, ez szinte mexikói árban van…De ha komolyak a szándékaid, egy kis alku belefér.”
“Persze, hogy komolyak. De kicsit aggaszt ez a másodosztály, meg kellene hallgatnom, hogy szól.” - próbáltam akadékoskodni.
“A hangjával semmi baj. Délután lemehetünk a Járműbe a próbatermünkbe. Ott van egy Jazz Chorus, azzal kipróbálhatod”
Hát így esett, hogy röpke tíz évvel az első találkozás után, megint ott álltunk a Járműjavítóban, de most az én kezemben volt a Fender. A meghallgatás formális volt, hiába csörömpölt a Jazz Chorus élesen, zajosan, akkor már mindketten éreztük, hogy nem adom vissza a gitárt. Egymás tenyerébe csaptunk, és leperkáltam a pénzt, a belengetett engedménnyel, de így is majdnem egy havi fizetésemet. “Nem fogod megbánni” - mondta Zoli búcsúzóul, és igaza is lett. Talán ez volt eddigi életem (2022) legjobb vétele, ma már legalább az ötszörösét éri.
Persze köszönhető ez a kétezres években kirobbant “relic” láznak is. A legenda szerint a Rolling Stones gitárosai rendeltek először a Fender custom shopból néhány “ütött kopott” Fendert, mert nem szerették volna magukkal vinni a turnékra műemlék jellegű gitárjaikat. A legendát mindkét oldalról cáfolták, igenis az eredeti gitárok láthatóak a színpadon, a Fender markertingesei pedig fenntartják maguknak a jogot a dicsőségre, hogy ezt az új kereskedelmi kategóriát kitalálták, pedig a koptatott bőrdzsekit (farmert, stb.) már őelőttük is kitalálták. Mindenesetre a Fender 2003-as katalógusában jelent meg először a hivatalos “Time Machine” sorozat, ami nem elégedett meg a klasszikus, 60-es, 60-as évek beli modellek újrakiadásával, de megpróbálta ezeket korhűen öregíteni is.: A “New Old Stock” (a raktár egy elfelejtett zugában találtuk szépen becsomagolva) A “Closet Classic” (nyugdíjas mérnök által szekrényben tartott, épp csak megsárgult picit) a “Relic” (korának megfelelő, megkímélt állapotban) és a “Heavy Relic” (50 év rock and roll van benne!) kategóriái jelzik a termékskála mérföldköveit, a lharcoltsággal egyenes arányban növekvő árral. Mindenesetre mára a valósághű relicelés komoly szakterületté vált, kisebb műhelyek és magánszemélyek is foglalkoznak vele. Az akció sikeressége azon múlik, hogy mennyire valósághű az eredmény. Jobb esetben észre sem veszed, hogy művi a lepusztultság, máskor a jobb sorsra érdemes hangszer úgy néz ki, mint amit néhányszor végighúztak egy rozsdás kerítésen. Elég megosztó téma, vannak rajongói és kritikusai: olyan mint a kortárs magyar műemlékvédelem.
Én végzettségem okán nem tehetek mást, mint hogy ebben is az Athéni Charta elveit kövessem: Történelmet nem hamisítunk, így műemléket sem építünk, hanem a meglévőeket őrizzük és óvjuk. Épp ezért előre koptatott új bőrddzsekit és hangszert sem hordok, de enélkül is mindig rámtalálnak a patinásak.Másodosztályú amerikai telecasteremet szépséghibái valahová a Relic és a Heavy Relic közé pozícionálták, de ezt akkor még nem tudtam. Ha a kopásokat nem is bántam, az nagyon zavart, hogy a festék láthatóan rohamosan fogy a gitárrról, mégpedig jobban, mint ezt az idő múlása és a hanszálat intenzitása indokolták volna. Különösen nyári melegben, ott, ahol az alkarom a testtel érintkezett, a festék felső rétege láthatóan felpuhult, elpiszkolódott, és akár körömmel vagy ujjal ledörzsölhetővé vált. Elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, újrafényeztetem a gitárt, mint egy régi autót. Váradi Pétert, későbbi művésznevén “Peter Crow”-t találtam meg ez ügyben, aki gitárok újrafényezésére szakosodott. Egy kispesti családi ház padlásszobájában kerestem fel a fiatalembert, aki megmutatta saját maga által restaurált Fender Bassman erősítőjét, és első, maga által készített gitárját. Azóta megrendelésre is készít gitárokat, de akkor még a fényezés volt a szakterülete, és az első kuncsaftjai közé tartoztam. Ezért is nagyra becsülöm, és ma is hálás vagyok neki, hogy rövid úton lebeszélt az átfestésről. Amint mondta, ehhez a nyers fáig le kellene csiszolnia a hangszert, ami az értékét erősen csökkentené. (Vessük össze ezt a patinás gitárszerviz Híres Mesterének kjnyilatkoztatásával, aki szerint a általa félrefúrt, félrevésett hangszer az értékéből semmit sem veszít.) Péter megállapítása szerint nem a festékkel volt a baj, hanem az alapozóban van a másodosztály elrejtve, mivel ez valami túladagolt komponens miatt ledob bárminemű fényezést. Végül azt vállalta, hogy stabilizálja az akkori állapotot. Ehhez el kellett távolítania a festék már meglazult részét, így amikor újra kézhez kaptam, meglepve láttam, hogy a gitár a relic felől enyhén elmoccant a heavy relic felé. Crow kikevert egy úgynevezett hideg viaszt saját receptje szerint, és ezzel többször átprolírozta a megmaradt festéket. A lelkemre kötötte, hogy a maradék viasszal évente egyszer kenjem át a testet, ami biztosítja majd az eredeti fényezés stabilitását. Majdnem húsz év után még mindig van a hideg viaszból, de az eredeti fényezés is jól tartja magát, ami arra utal, hogy bár idővel alábbhagyott a lelkesedésem, Crow receptje bevált.
Az eredeti pickupokat elkótyavetyéltem, de a cserébe beszerelt Texas Special set jól teszi a dolgát. Az első gitárom volt, ami saját nevet kapott. Keith Richards néhány gitárját kedvenc olvasmánya, a Copperfield Dávid szereplőiről nevezte el, ennek hatására az én gitárjaim keresztszüleit a Mester és Margaritából választottam. Az American Standard Telecaster első szériája, amibe az enyém is tartozott, a későbbi kiadásokkal ellentétben az eredeti, 52-es modell specifikáció szerinti vaskos U nyakat kapott, ezért a Behemót nevet kapta a keresztségben. A fekete Stratocaster pedig, amely néhány évig Laciék szentendrei háza és az én újbudai bázisom között ingázott, majd évekre a Graphisoft parkban telepedett le, a Hontalan nevet kapta.
A két Fender mellé már csak egy igazi csöves erősítő hiányzott, hogy kerek legyen a történet és a hangzás. Tranzisztoros Fender Performer kombóm tisztán szépen muzsikált, és pedálokkal effekfezve egészen hihető csöves torzításra is képes volt. Csak akkor kényszerültem megválni tőle, amikor egy dunaújvárosi koncerten füstölni kezdett, majd egy költséges javítás és hosszas szobai tesztelés után megismételte a mutatványt, szintén közönség előtt. Géza is egy tranzisztoros Fendert használt, de úgy éreztük, a Védett Férfiak első komolyabb stúdiófelvételét mindenképp csöves motyón kell rögzítenünk, így kölcsönkértük Moldován Gyula barátunk Peavey Classic 30 erősítőjét, és ezen játszottuk fel a gitársávokat. Bár egy tweed Fender Blues Deluxe volt a vágyam, nagyon tetszett nekünk a Peavey hangja, ami nem nagy csoda, ez volt az első csöves erősítő, amin játszottunk. Géza a felvételek végén meg is vette Gyulától, aki nem szívesen cipelgette a nehéz kombót, és egy külön hangfalra és erősítőre váltott.
Az én Telecasterem is jól szólt a felvételen, hasonlóan, de mégis másképp, mint Géza stratója, ezért ezt a hangzást élőben is szerettük volna reprodukálni. Felcsillant a szemem, amikor megláttam a hirdetést, szimbolikus módon Dunaújvárosban, ahol a tranyós Fenderem elfüstölt. Közben kialakult az a szokásom, hogy nagyobb beruházásokra pedálokban gyűjtöttem. Egy kis pedál akkoriban könnyen elérhető tétel volt, pláne úgy, hogy barátaim behozták nekem Amerikából. Ezeket aztán, ha meguntam őket, vagy kellett a pénz, gyorsan és jó haszonnal lehetett itthon továbbadni, úgy vették őket, mint a cukrot. Nem volt annyi pénzem, amennyit a dunaújvárosi gazda kért a Peavey Classic 30 ért, ezért türelmét kértem, hogy néhány régi Ibanez pedált eladjak. Ő viszont épp ilyenekre vadászott, így 5 pedálért és 30 ezer forintért az enyém lett a Classic 30. Lacitól a fekete stratocaster mellé bónuszban kaptam egy régi tranzisztoros Peavey Banditot, ezt egy mohácsi gyűjtővel a Peavey kombómhoz való gyári kiegészítő hangfalra cseréltem, ami mára igazi ritkaság, és komoly értéket képvisel. (Csakúgy, mint a régi Bandit, amit adtam érte, win-win). Ezzel kialakult az a felszerelés, amit az elmúlt 15 évben használtam, váltott pedálokkal, stúdióban és színpadon.
Számos gitárral és erősítővel, valamint ezek kombinációjával kísérlezetem azóta, és ezek közül többet a magaménak éreztem és szerettem. Mégis leginkább a Behemót Telecaster és a Classic 30 kombó tudja produkálni azt a hangzást, amit belül hallok. Azt szeretném, hogy ezt hallja más is, akit érdekel, amit csinálok. Ezek azok az eszközök, amelyekkel a legjobban ki tudom fejezni magam.
