#9 "Azazello", 2008
Chandler Austin Special, 1992
- Chandler Austin Special
- 1992, USA/Távol kelet (Japán?)
- Elektronika: Chandler Lipstick HS set
- EMG Afterburner preamp boost
A Verseghy könyvtár olvasótermében kezdődött a történet. Az olvasóterem még a Damjanich Múzeum földszintjén volt, a kerengő mellett a sarokban. és többek között a következő kötetekkel hatott rám tudatformáló erővel:
Vissza is kanyarodnék a gitárokhoz, de előbb a Dalton Dalton könyvről: “Az első húsz év” a Rolling Stones történetéből, viccesen hangzik, tekintve, hogy eltelt azóta még kétszer húsz. 92-ben már tudtam angolul és az apró betűket is láttam még, de a legizgalmasabban ezekben a könyvekben mégis a képek és rajzok voltak. A Dalton könyv kevés tudományos értekezést tartalmazott, ehelyett korabeli Melody Maker, NME, Guitar Player és angol bulvárlapok cikkeinek reprintjeiből ollózták össze, így lehetett nyomon követni a “első húsz évet” korabeli forrásokból. Ma is az egyik legjobb könyvnek tartom a témában, és kedvtelve lapozgatom a vécén.
- Wilhelm Fraengel : Hieronymus Bosch
- Nikolaus Pevsner : An outline of European Architecture
- David Dalton: Rolling Stones, The First Twenty Years
- Bill Risbero : The story of Western Architecture
- valamint a svájci GRAPHIS magazin példányai.
Vissza is kanyarodnék a gitárokhoz, de előbb a Dalton Dalton könyvről: “Az első húsz év” a Rolling Stones történetéből, viccesen hangzik, tekintve, hogy eltelt azóta még kétszer húsz. 92-ben már tudtam angolul és az apró betűket is láttam még, de a legizgalmasabban ezekben a könyvekben mégis a képek és rajzok voltak. A Dalton könyv kevés tudományos értekezést tartalmazott, ehelyett korabeli Melody Maker, NME, Guitar Player és angol bulvárlapok cikkeinek reprintjeiből ollózták össze, így lehetett nyomon követni a “első húsz évet” korabeli forrásokból. Ma is az egyik legjobb könyvnek tartom a témában, és kedvtelve lapozgatom a vécén.
Volt benne egy kihajtogatható blueprint, vagyis régi vágású tervrajz egy addig ismeretlen gitárról, amit Keith Richardsnak tervezett a hangszerész, Ted Newman Jones II. Igazi műszaki rajz volt ez, szépen bekottázva, a faanyag, a csavarok, a hangszedők és kulcsok tipusmegjelölésével, épp ezért volt fura, hogy a tervezett gitáron csak öt hangolókulcs, vagyis öt húr volt ábrázolva. Köztudott, hogy a gitárnak legalább hat húrja van. Hogyan feledkezhetett meg erről egy ilyen aprólékos rajzoló? A megoldást a kapcsolódó fejezet kiböngészése rejtette: Az alkotó, Ted Newman Jones II. monológjából kiderült, hogy nincs tévedés: kifejezetten öthúros hangszer készítésére kapott megbízást.
Az ifjú Ted első maga által készített gitárja egy tömör testű Rickenbacker másolat volt. Miután ruhabolti eladóként kis mázlival belebotlott Stanley Boothba, a Stones slepp egyik illusztris újságíró tagjába, bebocsájtást nyert a köreikbe, és hamarosan kibulizta magát Richards dél-franciaországi házáig, ahol épp az 1972-es Exile on Main Street felvételei folytak. Véletlenül pont nála volt a gitár, amit felajánlott Keith nek, aki örömmel meg is vásárolta, de kipróbálás előtt első dolga volt, hogy egy húrt leszedjen róla. Keith néhány éve kísérletezett nyílt G-re áthangolt gitárokkal, amiben ahogy a Dalton könyvben szintén benne foglalt korabeli Guitar Player interjúban elmondta, már túl sok lett volna a D, ezért a legmélyebb húrt áthangolás helyett egyszerűen eltávolította. Saját bevallása szerint a hangolást Ry Coodertől lopta, ami azért lenne, fura, mert egyrészt tudomásom szerint Cooder sosem játszott öthúros gitáron, és jellemzően nem is nyílt G-ben, hanem inkább D-ben, másrészt Cooder előtt is sokan játszottak már nyílt hangolásban, mást ne mondjak, Muddy Waters, vagy éppen Brian Jones, Keith néhai gitárpajtása a Stonesban. Azt megelőzően, hogy 30. születésnapján 1972-ben Clapton megajándékozta a híres telecasterrel, amire mindig öt húrt tett, már két teljes albumnyi dalt rögzített nyílt D-ben és E-ben.
Az öthúros banjót is nyílt G-re hangolják, tehát ha úgy vesszük, Coodertől nem volt mit ellopni, viszont Keith feltalálta ennek az egyszerű hangolásnak az alkalmazását a rockban, és kifejlesztett egy sor gitár riffet, amelyek a hetvenes évektől a Rolling Stones klasszikusok alapelemeit adták. Nagy volt az örömöm, amikor ezt Newmannak, Daltonnak, és Verseghy Ferencnek köszönhetően felfedeztem, hiszen megadták a kulcsot egy sor hagyományos hangolásban nehezen megfejthető, vagy legalábbis autentikusan nem reprodukálható gitármenethez. Ha egy ilyet leszedsz, tudod az összes többit: ahogyan Keith a Guitar Playernek elmondta, a Jumping Jack Flash ugyanaz, mint a Street Fighting Men visszafelé.
Nagy lehetett Newman öröme is, mert az öthúros hangolásról megvilágosodva felismerte a problémát, hogy az öt húrral a hathúros gitár soha nem lesz olyan jó, mivel vagy a húrokat kell asszimetrikusan elhelyezni a nyakon, vagy nem esnek a gitár hangszedőinek pólusai fölé, és így nem fognak tökéletesen szólni. Ezért amikor néhány évvel később arra kapott megbízást, hogy Keith ellopott gitárjait pótolja, vagy legalább segítsen újra beszerezni, nekilátott sajátkezűleg 5 húros gitárok építésének.
Egy ilyen hangszer tervrajzát láttam a könyvben, ez egyike volt azoknak a gitároknak, amiket kifejezetten Richardsnak épített. Richards használta is ezeket a nyolcvanas évek elejéig, miközben Ted neki dolgozott, mint gitártechnikus. Ezután Ted valahogy lemorzsolódott, Ketih pedig visszatért a Telecasterekhez, a rá jellemző praktikummal megoldva az alapproblémát a külpontos húrokról és pólusokról: jóvanazúgy. De addigra Ted más illusztris kuncsaftokat is talált, többek között készített gitárokat austini műhelyében Ronnie Woodnak, Bob Dylannek, Willie Nelsonnak. Billy Gibbonsnak, Lucinda Willamsnek, és George Jonesnak is.Kezemben a tervrajzzal viszonylag egyszerűnek tűnt, hogy egy ilyen gitárra én is szert tegyek, de a megvalósítás néhány kisebb akadályba ütközött: például nem tudtam gitárt készíteni, és nem is ismertem senkit, aki tudott.
Egy fokkal közelebb jutottam a megoldáshoz, amikor apukám a Népszabadságnál szerkesztőségi bónuszként lehetőséget kapott, hogy napnyugati újságokra fizessen elő és ennek én lettem a kedvezményezettje. A Guitar World magazin néhány évfolyama került így a birtokomba, ami tartalmilag eléggé csalódást okozott. Ezek a magazinok a hangszerismertetők melett akkoriban trendi amerikai zenekarok dicsőségét zengték, mellékletként tabulatúrákat és riff megfejtéseket közölve olyan bandáktól, mint a. Nirvana, Alice in Chains, Soundgarten, Pearl Jam, és a Seattle-i színtér egyéb nevezetes alakjai, akikről addig nemcsak én nem hallottam semmit, de akkoriban mások sem sokan Magyarországon. Annyi kiderült, hogy ezek valami grungenak nevezett punk-metal keveréket játszanak, ami nem hozott túlságosan lázba. Neil Youngról is olvashattama Guitar Worldben, aki az akkoriban divaos Unplugged szériában tért vissza a köztudatba, annak is köszönhetően, hogy baráti viszont ápolt a fent említett zenekarokkal (ld még a “grunge keresztapja”). Ezen kívül a mellékelt tabulatúrákból megtanultam azt a két dalt, amit ismertem: Clapton Tears in Heavenjét és Hendrix Little Wingjét, azóta sem szedtem le így semmi mást, inkább hallás után tanultam, ha kellett.De a legérdekesebb számomra a GW két évfolyamában egy hirdetés volt, ahol a kék blueprintre megtévesztésig hasonlító gitárokat hirdettek, feketében és fehérben, öt és hathúros kivitelben, “Chandler Austin Special” néven. Amint az “Austin” kulcsszó sugallta, a gitárokat Ted Newman Jones tervezte. A hagyományos hathúros modellek mellett ez volt az első, 5 húros gitár, amit nemcsak egyedi megrendelésre, de sorozatban is gyártottak. Legalábbis ez volt a terv, ezt hirdették újra és újra a Guitar Worldben, és lázba hozott ez a közlés, mert úgy gondoltam, megvásárolni egy ilyet mégiscsak egyszerűbb lesz, mint építeni egy kétdimenziós blueprint alapján. Nem tűnt lehetetlennek, a hirdetés alatt egy angliai disztribútor címe is szerepelt.
Az együttműködést Ted Newman Jones és Paul Chandler, kaliforniai hangszer alkatrész gyártó között Lance Keltner country rock gitáros hozta tető alá, mint később tőle magától megtudtam. Az Austin Special modellje Lance Ted által készített saját Newman gitárja volt. Az új modellt valamilyen rejtélyes okból az akkoriban kevésbé divatos lipstick, azaz rúzs formájú pickupokkal szerelték fel, alighanem Paulnak ebből volt készlete. Egyébként egy kifejezetten egyedi és tetszetős hibrid modell született, a Ted védjegyének számító offset-waist testtel, telecaster elektronikával, az ötvenes évek Fendereit idéző nyak profillal, és a korai Vox teardrop gitárok fejformájával. Ahogy valaki találóan megjegyezte, “mint egy telecaster egy görbe tükörben”.
Mint Lance-től később megtudtam, 92-93 között néhány száz példány épülhetett, a feketék és fehérek a távol keleten, és csak az egyéni kívánságok szerint készültek az USA-ban, de nem igazán fogytak jól, ezért a gyártás egyszerűen abbamaradt.
Nagy szerencse kellett hozzá, hogy néhány évvel később sikerült fellelnem egy ilyet Magyarországon, szédítően magas árról lassanként hajszállal az anyagi lehetőségeim fölé ereszkedő áron, a Vintage 52-ben. Jó sokáig lógott ott, rajtam kívül szerintem senki sem tudta, hogy mi ez, és ki az a Ted Newman Jones, akinek a neve a headstockon díszeleg, így ez lett a kilencedik, alighanem legritkább gitárom, amely az Azazello nevet kapta, szintén Bulgakov nyomán. Hathúros, csillogó fekete gitár, testen átmenő, fix Fender híddal, Kluson kulcsokkal, egy szimpa nyaki és dupla hídi lipstick pickuppal, ez utóbbi felezve is használható.
Különlegességének és az előtörténetnek megfelelő becsben van tartva. Előbb egy blogbejegyzést, majd később egy Facebook oldalt szenteltem ennek a modellnek, amely jelenleg is a Chandler Austin Special-ról fellelhető információk legteljesebb internetes lelőhelyét jelentik. Ezeknek köszönhetően kerültem kapcsolatba Lance Keltnerrel, Adrian Chandlerrel, és Jeff Smith-el, aki később az eredeti Newman brandet felkarolta. A Facebook oldalra lassanként minden Austin Special tulajdonos odatalál, úgy tűnik, nincsenek túl sokan, a Lance-től származó százas nagyságrend erős túlzásnak tűnik. A jó szerencsémet is áldva némileg bosszantott, hogy nem egy öthúros modell pottyant az ölembe. Bár Lance azt állítja, gyártottak ilyet, és Keith is kapott belőle, de rajta kívül soha senki nem látott ilyet, így könnyen lehet, hogy a hirdetésben szereplő képet is csak Photoshoppolták.
A gitárnak hála egy apró mozzanattal én is hozzájárulhattam a Newman-legendáriumhoz, bár a lábjegyzetébe sem került be a nevem. Az oldalamon feltűnt egy hangszer, szokatlan türkiz színben, háromszög alakú koptatóval, és dobókocka berakásokkal a fogólapon. A tulajdonos a pontos évjárat és azután érdeklődött, mi eredeti, és mi átalakítás a gitáron, mennyit érhet most vajon..
A képek alapján okkal feltételeztem, hogy ez nem Chandler, hanem egy eredeti Newman gitár, és ennek megfelelően igazítottam útba, el ne kótyavetyélje. Hamarosan kiderült, hogy a hangszer eredetileg Joe Ely texasi rock sztár tulajdona volt, amíg el nem lopták. A lelkes tulajdonos pedig nagylelkűen Elynek ajándékozta az elveszett báránykát, így került meg Ely gitárja harminc év után, és ezzel mínuszos hír lett szerte a gitársajtóban. Igaza volt Gyurinak, megint lúzer voltam. Egyszer lehetett volna egy eredeti Newmanem, de a tulajdonosnak pont tőlem kellett megtudnia, hogy egy kincs van a kezében!
De azért azt látni kell, hogy Azazello, a 23. sz. Austin Special se kutya, nem biztos, hogy több van belőle, mint Newmanból.
