#12 DJ Xanax, 2015
Squier Vintage Modified Telecaster Custom
A menőség egyik ismérve, ha valami, ami kicsit sem menő, attól lesz az, hogy te használod. Így járt a Fender agyonszapult CBS korszakának egyik furcsa terméke, a Gibson featúrákat koppintó Telecaster ’72 Custom , amikor Keith Richards besétált egy san antonioi hangszerboltba, és 380 dollárért (+ 70 a tok) megvette a Fender addigi legrondább modelljét.
A 70-es évek a cégnél a tulajdonosváltás mellett a hangszedőkről szóltak. Addig a Fender gitárok fő hangadói a fényes, levegős hangú szimpla hangszedők voltak, nem dőltek be a “humbucking”, azaz zajblokkoló hangszedőknek, amelyeket a konkurens Gibson két ellenkező irányban tekercselt szimpla összekapcsolásával ért el. Az ilyen pickup erősebb, vastagabb jelet, de/így egy semlegesebb hang karakterisztikát nyújtott, amit az erősítő torzításával vagy effekt pedálokkal jól lehet gazdagítani. Ennek köszönhetően egyre több Fender user szerelt a gitárjába Gibson humbuckert. Érzékelve a trendet, a Fender leszerződtette Seth Lovert, a humbucker atyját, hogy adaptálja találmányát Fender gitárokhoz is. Seth kifejlesztett egy transzparensebb hangú változatot, a “wide range”-humbuckert, amit először sima Telecasterekhez forgalmaztak upgrade-ként, majd az üreges testű ún. “Thinline” modellekben lett gyári tartozék. Ezt követően a velem pont egyidős, 1972-ben kiadott Telecaster Custom nyaki pozíciójába szerelték, a hídhoz a hagyományos telecaster pickup került, így megszületett egy váratlan karriert befutó hibrid gitárszörny. A szokatlan, elnyújtott formájú koptatóra szerelve mindkét pickup külön hangerő és hangszín szabályzót kapott, Gibson-módra.
Keith Richardsot nem érte készületlenül a dolog, máig első számú gitárja, az Eric Claptontól 30. születésnapjára, 1972-ben kapott 1952-es gyártású Telecaster már átesett hasonló átalakuláson, amikor a nyaki pozícióba egy GIbson PAF humbucker került. A ’72 Custom beszerzésére a Stones 1975-ös amerikai turnéján került sor és ettől kezdve a 80-as évek végéig Richards első számú standard hangolású gitárja volt. 1981-ben, a virginiai Hampton Colosseumban új oldaláról mutatkozott be a termék, amikor a színpadra szabadult rajongót, aki a frontember felé száguldott, a gitáros egy lendületes gitárcsapással fékezte meg, majd visszaakasztotta nyakába a hangszert, és nyomta tovább a Satisfactiont. “Szerencséje volt a srácnak, hogy nem esett baja.” -kommentálta utóbb - “De marha jó reklám a Fendernek, az átkozott dög még csak el sem hangolódott”. A harci Telecaster egy időre eltűnt az arzenálból, majd a 2010-es években újra felbukkant…Tényleg, mi lehet vele? Valószínűleg kiállítási darab lett. Nade hagyjuk is a Fendert és a hetvenes éveket, ez a történet mégiscsak az én gitárjaimról kellene, hogy szóljon. Már csak azért is, mert nekem sosem jött be igazán, sok volt rajta a műanyag, a fekete alapon fekete fura koptató leginkább valami keletnémet klónra emlékezetett.
De nem volt ezzel mindenki így, a hamptoni történettől talán nem függetlenül szerzett be a 2000-es évek elején egy Jókay Árpád nevű fiatalember ehhez hasonló, a leányvállalat Squier által gyártott modellt, amely a Vintage Modified Telecaster Custom II- nevet viselte. Ezt a 72-es Customtól eltérően 2 db P90-es hangszedővel gyártották. Árpi akkor gitárosként tevékenykedett a Stoned (100% Rolling Stones) zenekarban, melynek a koncentreivel a valódi Stones turnék szüneteiben be kellett érnem. Meg kell hagyni, jól állt a kezében a ronda gitár, és jól is szólt, különösen nyílt hangolásban, ezért amikor nekem is az utamba került egy ilyen, nem zárkóztam el a vásárlástól. Árpi inluenszer hatása a világpiacra még nem terjedt ki, ennek ellenére a Telecaster Custom II lett a Squier addigi legsikeresebb modellje a 80-as évek japán aranykora óta, ez volt a “Vintage Modified” széria egyik nyitódarabja.
A sorozat neve arra utalt, hogy a klasszikus Fender modelleket egyedibek tűnő gyári módosításokkal turbózták fel. Ezáltal nem csak, hogy nem érhette a Squiert az a vád, hogy egy az egyben klasszikus modellek olcsó replikáit kínálja, de ráadásul olyan változatok születtek, amelyek a Fender kínálatában nem is voltak elérhetőek. Így született a legendás Squier ’51 modell is, ami akkora siker lett, hogy később Fendert is gyártottak belőle. (Ezt a jó szokását a Squier cég azóta elhagyta, és ténylegesen drágább Fender modellek replikáit gyártja, így megszületett azóta a Classic Vibe 70’s telecaster is, ami már tényleg a 72-es Fender Telecaster Custom kiköpött mása). Akkor viszont még a Custom II megkülönböztető jegyként büszkén viselte a a Duncan Designed, azaz Seymour Duncan elektromágus által tervezett, de nem az ő legendás műhelyében készült P90-hangszedőpárt. Az eredményt a Hellecasters tagja, Will Ray is méltatta, és az általa fejlesztett Hipshot B-Benderrel felszerelve maga is használta, ennél lényegesen drágább gitárjai méltó párjaként.
Az én verzióm még nem a Will Ray / Jókay Árpi féle Custom II, hanem egy korábbi változat, a “sima” vagy “I-es” Telecaster Custom, amely eredetileg két Gibson PAF-típusú -tehát nem “Wide Range” - humbuckert viselt. Szerencsére azonban a korábbi tulajdonos, Rakovits István bluesbulibáró a két Humbuckert egy Seymour Duncan “Phat Cat” készletre cserélte. Ez a humbuckerrel megegyező méretű P90 hangszedőkből áll, hasonlóan a Custom II.-höz, ám ezeket nemcsak Duncan designolta, de ő maga is gyártotta (vagy valamelyik samesza). Ha pedig ez így van, akkor a hangszedők legalább annyit érnek, mint maga a gitár. Remélem, mindenki felfogta, hogy ezt család- nép- és államellenes bűn lett volna nem megvenni? Nem terveztem vele tartós kapcsolatot, de úgy voltam vele, ki tudja, mit dob a sors, még mindig kapóra jöhet, ha egyszer egy Stoned - tribute bandában kellene gitároznom. Ha pedig nem válik be, kiszerelem belőle a drága hangszedőket és a seggére verek a gitárnak (gyorsan szereztem hozzá gyáriakat is).
Egyikre sem került sor, ugyanis a vásárlással egy időben zenekarom nekiugrott addigi legnagyobb vállalkozásának, egy teljes albumnyi saját dalom felvételének. A stúdióban felvonultattam a teljes addigi arzenálomat, beleértve a már tágyalt két Fendert, és egy Gibson Les Paul Juniort, (következő részünk tartalmából), de a Squier Custom a nyílt hangolásban írt dalok és a slide szólók terén verhetetlennek bizonyult, így szinte az összes akkori felvételen ez szól, és azóta is velem maradt. Mivel a hangszedőket leszámítva ez az egyik legolcsóbb gitárom, nem kell rá vigyázni, teleltethető próbateremben, nyaraltatható csomagtartóban. Mindig kéznél van tehát, így próbán, stúdióban és koncerten is ez lett a leggyakrabban használt gitárom. Közben a zord külsőt is megszoktam, sokoldalú, megbízható, jó hangú gitárt takar. Ilyet nyugodtan vehetsz első rockzenekarát alapító rokonsrácnak, de dolgos, kétkezi kóverband tagok sem vallanak vele szégyent. Már csak egy funkcióját nem teszteltem: nem vertem még vele pofán senkit, de ami késik nem múlik, már van kiszemeltem, csak arra várok, hogy a színpadra rohanjon!
(hangminták: track 2/3/6/7)
- 2007, Made in Indonesia
- Elektronika: Seymour Duncan Phat Cat P95 set
- Tok: Fekete tolex kínai fa formatok
A menőség egyik ismérve, ha valami, ami kicsit sem menő, attól lesz az, hogy te használod. Így járt a Fender agyonszapult CBS korszakának egyik furcsa terméke, a Gibson featúrákat koppintó Telecaster ’72 Custom , amikor Keith Richards besétált egy san antonioi hangszerboltba, és 380 dollárért (+ 70 a tok) megvette a Fender addigi legrondább modelljét.A 70-es évek a cégnél a tulajdonosváltás mellett a hangszedőkről szóltak. Addig a Fender gitárok fő hangadói a fényes, levegős hangú szimpla hangszedők voltak, nem dőltek be a “humbucking”, azaz zajblokkoló hangszedőknek, amelyeket a konkurens Gibson két ellenkező irányban tekercselt szimpla összekapcsolásával ért el. Az ilyen pickup erősebb, vastagabb jelet, de/így egy semlegesebb hang karakterisztikát nyújtott, amit az erősítő torzításával vagy effekt pedálokkal jól lehet gazdagítani. Ennek köszönhetően egyre több Fender user szerelt a gitárjába Gibson humbuckert. Érzékelve a trendet, a Fender leszerződtette Seth Lovert, a humbucker atyját, hogy adaptálja találmányát Fender gitárokhoz is. Seth kifejlesztett egy transzparensebb hangú változatot, a “wide range”-humbuckert, amit először sima Telecasterekhez forgalmaztak upgrade-ként, majd az üreges testű ún. “Thinline” modellekben lett gyári tartozék. Ezt követően a velem pont egyidős, 1972-ben kiadott Telecaster Custom nyaki pozíciójába szerelték, a hídhoz a hagyományos telecaster pickup került, így megszületett egy váratlan karriert befutó hibrid gitárszörny. A szokatlan, elnyújtott formájú koptatóra szerelve mindkét pickup külön hangerő és hangszín szabályzót kapott, Gibson-módra.
Keith Richardsot nem érte készületlenül a dolog, máig első számú gitárja, az Eric Claptontól 30. születésnapjára, 1972-ben kapott 1952-es gyártású Telecaster már átesett hasonló átalakuláson, amikor a nyaki pozícióba egy GIbson PAF humbucker került. A ’72 Custom beszerzésére a Stones 1975-ös amerikai turnéján került sor és ettől kezdve a 80-as évek végéig Richards első számú standard hangolású gitárja volt. 1981-ben, a virginiai Hampton Colosseumban új oldaláról mutatkozott be a termék, amikor a színpadra szabadult rajongót, aki a frontember felé száguldott, a gitáros egy lendületes gitárcsapással fékezte meg, majd visszaakasztotta nyakába a hangszert, és nyomta tovább a Satisfactiont. “Szerencséje volt a srácnak, hogy nem esett baja.” -kommentálta utóbb - “De marha jó reklám a Fendernek, az átkozott dög még csak el sem hangolódott”. A harci Telecaster egy időre eltűnt az arzenálból, majd a 2010-es években újra felbukkant…Tényleg, mi lehet vele? Valószínűleg kiállítási darab lett. Nade hagyjuk is a Fendert és a hetvenes éveket, ez a történet mégiscsak az én gitárjaimról kellene, hogy szóljon. Már csak azért is, mert nekem sosem jött be igazán, sok volt rajta a műanyag, a fekete alapon fekete fura koptató leginkább valami keletnémet klónra emlékezetett.
De nem volt ezzel mindenki így, a hamptoni történettől talán nem függetlenül szerzett be a 2000-es évek elején egy Jókay Árpád nevű fiatalember ehhez hasonló, a leányvállalat Squier által gyártott modellt, amely a Vintage Modified Telecaster Custom II- nevet viselte. Ezt a 72-es Customtól eltérően 2 db P90-es hangszedővel gyártották. Árpi akkor gitárosként tevékenykedett a Stoned (100% Rolling Stones) zenekarban, melynek a koncentreivel a valódi Stones turnék szüneteiben be kellett érnem. Meg kell hagyni, jól állt a kezében a ronda gitár, és jól is szólt, különösen nyílt hangolásban, ezért amikor nekem is az utamba került egy ilyen, nem zárkóztam el a vásárlástól. Árpi inluenszer hatása a világpiacra még nem terjedt ki, ennek ellenére a Telecaster Custom II lett a Squier addigi legsikeresebb modellje a 80-as évek japán aranykora óta, ez volt a “Vintage Modified” széria egyik nyitódarabja.
A sorozat neve arra utalt, hogy a klasszikus Fender modelleket egyedibek tűnő gyári módosításokkal turbózták fel. Ezáltal nem csak, hogy nem érhette a Squiert az a vád, hogy egy az egyben klasszikus modellek olcsó replikáit kínálja, de ráadásul olyan változatok születtek, amelyek a Fender kínálatában nem is voltak elérhetőek. Így született a legendás Squier ’51 modell is, ami akkora siker lett, hogy később Fendert is gyártottak belőle. (Ezt a jó szokását a Squier cég azóta elhagyta, és ténylegesen drágább Fender modellek replikáit gyártja, így megszületett azóta a Classic Vibe 70’s telecaster is, ami már tényleg a 72-es Fender Telecaster Custom kiköpött mása). Akkor viszont még a Custom II megkülönböztető jegyként büszkén viselte a a Duncan Designed, azaz Seymour Duncan elektromágus által tervezett, de nem az ő legendás műhelyében készült P90-hangszedőpárt. Az eredményt a Hellecasters tagja, Will Ray is méltatta, és az általa fejlesztett Hipshot B-Benderrel felszerelve maga is használta, ennél lényegesen drágább gitárjai méltó párjaként.
Az én verzióm még nem a Will Ray / Jókay Árpi féle Custom II, hanem egy korábbi változat, a “sima” vagy “I-es” Telecaster Custom, amely eredetileg két Gibson PAF-típusú -tehát nem “Wide Range” - humbuckert viselt. Szerencsére azonban a korábbi tulajdonos, Rakovits István bluesbulibáró a két Humbuckert egy Seymour Duncan “Phat Cat” készletre cserélte. Ez a humbuckerrel megegyező méretű P90 hangszedőkből áll, hasonlóan a Custom II.-höz, ám ezeket nemcsak Duncan designolta, de ő maga is gyártotta (vagy valamelyik samesza). Ha pedig ez így van, akkor a hangszedők legalább annyit érnek, mint maga a gitár. Remélem, mindenki felfogta, hogy ezt család- nép- és államellenes bűn lett volna nem megvenni? Nem terveztem vele tartós kapcsolatot, de úgy voltam vele, ki tudja, mit dob a sors, még mindig kapóra jöhet, ha egyszer egy Stoned - tribute bandában kellene gitároznom. Ha pedig nem válik be, kiszerelem belőle a drága hangszedőket és a seggére verek a gitárnak (gyorsan szereztem hozzá gyáriakat is).
Egyikre sem került sor, ugyanis a vásárlással egy időben zenekarom nekiugrott addigi legnagyobb vállalkozásának, egy teljes albumnyi saját dalom felvételének. A stúdióban felvonultattam a teljes addigi arzenálomat, beleértve a már tágyalt két Fendert, és egy Gibson Les Paul Juniort, (következő részünk tartalmából), de a Squier Custom a nyílt hangolásban írt dalok és a slide szólók terén verhetetlennek bizonyult, így szinte az összes akkori felvételen ez szól, és azóta is velem maradt. Mivel a hangszedőket leszámítva ez az egyik legolcsóbb gitárom, nem kell rá vigyázni, teleltethető próbateremben, nyaraltatható csomagtartóban. Mindig kéznél van tehát, így próbán, stúdióban és koncerten is ez lett a leggyakrabban használt gitárom. Közben a zord külsőt is megszoktam, sokoldalú, megbízható, jó hangú gitárt takar. Ilyet nyugodtan vehetsz első rockzenekarát alapító rokonsrácnak, de dolgos, kétkezi kóverband tagok sem vallanak vele szégyent. Már csak egy funkcióját nem teszteltem: nem vertem még vele pofán senkit, de ami késik nem múlik, már van kiszemeltem, csak arra várok, hogy a színpadra rohanjon!
(hangminták: track 2/3/6/7)
