#13 Gitárpornó, 2016
Gibson Les Paul Junior 2015
Korábban már írtam a Les Paul Junior fétisemről, amely a századelőn első komolyabb hangszerem, egy olcsóbb Epiphone változat vásárlásához vezetett. Persze Keith kezében láttam először Juniort, 95-ben a Népstadionban, amikor mégis jött a Rolling Stones, de a Guitar World magazin is ilyet villantott egyik poszter mellékletében, amit annyira magaménak éreztem, hogy át is Photoshoppoltam a Jethro Tull gitáros, Martin Barre nevét a sajátomra.
A birtokbavételre 2015-ben került sor, és minden várakozásomat felülmúlta, egyet kivéve: Ebben az évben lett volna Les Paul, a sorozat névadója 100 éves, a jubileumi évjáratra tekintettel a hangszer finoman árnyalt dohánybarna nitro lakkozást kapott. Gyönyörű, de a színe inkább emlékeztet a szüleimtől örökölt August Försterére, mint a klasszikus modellre, amelyen a fekete éles kanyarral fordul napsárgába, hogy jól mutasson az ötvenes évek fekete-fehér tévéadásaiban.
Alighanem a Gibsonnál is szembesültek ezzel a nüansszal, mert egy évvel később ezeket a modelleket újra az autentikus kéttónusú festéssel látták el, újra az olcsóbb poliuretán lakkozással. De nincs ezzel baj, hiszen a Junior eredetileg a Gibson belépő szintű, tanuló modellje volt, nem tehet róla, hogy Young anyuka pont ilyet vett a kis Neilnek, aztán John Lennon, Bob Marley, Martin Barre és Richards után a punkok is ezzel definiálták a coolságot, úgyhogy a kis Billy Joe Armstrongot már ki is nézték volna a kaliforniai deszkás punk oviból, ha a Juniornál drágább modellt vesz a kezébe.
A Gibson mérnökei néhány más újításra is elszánták magukat a jubileumi évben, és ezeket végigverték a teljes termékskálán: vesztükre. Egyszerű, poros kabátos Fender felhasználóként nehéz megérteni, hogy a már említett kozmetikai facelift mellett az olyan újítások, mint a robot-hangológéppel kombinált kulcsok, a praktikus, forrasztásmentes kapcsolatokkal kialakított elektronika, a süllyesztett, bronz nyereg, a “zamac” nevű könnyűfém ötvözetből készült húrláb, vagy a japán gitároknál megszokott, sokak által kedvelt szélesebb, laposabb nyakprofil hogyan tudta úgy kiverni a biztosítékot a Gibson vásárlóknál, hogy ez a CEO bukását okozta, aki majdnem magával rántotta a nagymúltú céget is. Bonyolultnak tűnő kérdés, de több, mint harminc éves elektromos gitár felhasználói, és húsz éves terméktervezői múlttal vannak sejtéseim az okokról.
A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a Gibson fejlesztőinek fogalmuk sem volt róla, kik a vásárlóik. Leo Fender a Telecastert elsősorban tömegtermelésre szánta. Nem volt olcsó, már az ötvenes években sem, de elérhető volt, szinte bárki számára. Az, hogy ez a hangszer ilyen népszerű lett a rock and roll elit körében is, elsősorban az amerikai tömegkultúra virágzásának volt köszönhető. Az amerikai tömegcikk az ötvenes években letisztult formákat, megbízható, tartós minőséget jelentett. A Fender gitárok elég jók voltak szinte mindenkinek ahhoz, hogy ne kelljen drágább, igényesebb hangszerre költeni, de nem voltak TÚL jók, semmi csicsa, sallang, ami drágította volna őket, ezek mindennapos használatra termettek, nem a kirakatba. Így alakult ki a jól bejáratott, elnyűhetetlen hangszer kultusza, amelynek a dolgozó emberek épp úgy hódoltak, mint a rocksztárok. Zenész ennél elvileg többre nem vágyhat…Pedig volt, és van is drágább, igényesebb elektromos gitár, és nem kevesen vágytak is rá.
Ezzel szemben a Gibsonok kezdettől fogva szinte luxuscikkek voltak. Különösen a Les Paul Standard, vagy a csúcsmodell Custom, a futószalagra tervezett Fenderrel szemben a megtestesült kézművesség: Minden részlete finoman ívelt, gőzölt, ragasztott, csillogó, lakkozott, gyöngyház berakásos, csont szegélyes gyönyörűség. A tulipán formájú hangolókulcstól kezdve a gyémánt alakú gyöngyház intarzián át a tok bordó plüsséig vitrinbe kívánkozik, az ember szinte fél kézbe venni, nehogy ujjlenyomatot hagyjon rajta, vagy leejtse. A termékskála belépő modelljei, az elérhető árú Juniorok és Speciálok, persze nem ilyen részletgazdagok, ezek a a Gibson “Telecasterei”, és annak is szánták őket, de örökölték a legendás brand stílusjegyeit és presztizsét, például a névadó gitáros-tervező Les Paul kalligrafikus aláírását a fejlapon.
Nincs az a szakadt, kopaszodó, pocakos gitáros, akit ne öltöztetne rock-sztárrá egy nyakában lógó Les Paul, nézzetek körül az amerikai blues-rock zenekaroknál, vagy nézzetek rám! Ennek megfelelően nem csak igényes, vastagabb pénztárcájú profi zenészek, de gyűjtők és olyan amatőrök is vásárolják őket, akiknek a kultusz, a hagyomány legalább olyan fontos, mint a funkcionalitás, ha nem fontosabb.
Nekik akartak Gibsonék technikai újdonságokat, kozmetikai változtatásokat eladni? Egy 5000 dolláros replikától nem ilyesmit vár a vásárló, hanem azt, hogy minden részletében ugyanúgy nézzen ki mint a kultikus modell, ami a tudatába beégett. Mi, Fender felhasználók megmosolyogjuk azokat a Gibsonosokat, akik hosszú fórumokat köpködnek tele egy bélyeg méretű, az idős Les Pault ábrázoló hologram miatt, amiről valaki a gyárban úgy gondolta, jó ötlet a fejlap hátulján alig láthatóan, de eltávolíthatatlanul a lakk alá ragasztani. Az időutazás illúzióját tovább rombolta, hogy az említett kalligrafikus aláírást az idős Les Paul remegős kézjegye váltotta fel, egy 100-as számmal kiegészítve, amin a cinikus fórumozók úgy gúnyolódtak, hogy ezt alighanem már a halálos ágyán követte el a mester.
De legyünk már reálisak: Az ötvenes években ragasztottak hologramot a lakkozás alá? Dehogyis. El tudjuk képzelni Keith Richardsot, szervómotoros robot-hangolókulcsokkal a gitárján? Nem nagyon… arról a valószínűtlen esetről nem is beszélve, hogy az akkor negyvenes éveit taposó designer, Les Paul remegős kézzel, vastag lakkfilccel dedikálta volna a fejlapot. Hát akkor ki a bánat gondolta, hogy egy olyan termékért, ami egy 50-es évekbeli kultikus tárgy replikája, bárki többet fizetne ilyen olcsó, nyilvánvalóan 21. századi featúrák miatt?
A Gibson tehát alaposan mellélőtt, ami elkerülhetetlen bukást hozott a 2015-ös évben. A CEO kiebrudalása után megkezdődhetett a márka presztizsének újjáépítése, a jubileumi év modelljei pedig hamarosan a “szezonvégi kiárusítás” kategóriába sorolódtak át. Persze nem mindenki bánta ezt, az ő káruk lett az én örömöm forrása is. Enélkül a fiaskó nélkül ugyanis aligha válthattam volna a Telecaster után immár egy második amerikai gitár, a 2015-ös Les Paul Junior tulajdonosává, egy olcsóbb mexikói Fender áráért!
Gyönyörű, fekete plüssel bélelt, arany színű, öntött kofferben érkezett, amit felnyitva a hangszer finom csokoládé illatot árasztott. A tokban megtalálható volt minden “case candy” a kiegészítő kulcsok, cédulák mellett az addigra elzavart CEO köszöntője, valamint egy fotó a hangszerről a minőségbiztosító mérnök asztalán, közvetlenül azután, hogy legördült a gyártósorról. Igaz, a Junior a legolcsóbb, legelérhetőbb modell, a legpechesebb évjáratból, de minden részletéből süt, hogy ez nem csak egy gitár, ez egy Gibson. Bántam is én a motoros kulcsokat, a bronznyerget és a PCI buszos elektronikát…Ez már nem Photoshop, ez maga a kézzel fogható amerikai álom, és az enyém.
Immár újdonsült Gibson tulajdonosként rá kellett jönnöm, hogy a rosszul pozícionált vevőkörön kívül más oka is volt az évad kudarcának. Az ígéretesnek hangzó újdonságok ugyanis a gyakorlatban nem működtek. Alighanem egy laborban pattantak ki a mérnökök fejéből, de soha nem tesztelték őket valódi felhasználókon.
Ha ez nem így lett volna, akkor talán időben kiderül, hogy a modell egyetlen olyan újítása, amin nem lehet változtatni, az ergonomikusnak szánt, lapos, szélesebb, “Slim taper” nyakprofil tíz gitárosból ötnek nemcsak szokatlan, de kényelmetlen is, azok számára pedig, akik korábban a klasszikus modellt is kézbe fogták, egyenesen elfogadhatatlan. Nekem szerencsém volt, a szélesebb, “ibanez” jellegű nyakhoz hamar hozzászoktak hosszabb ujjaim, és az igazat megvallva sosem a nyakprofil volt gátja a virtuozitásomnak, ezért jevésbé vagyok erre kényes. Sőt, még jól is jön az extra terület rosszul rögzült nyújtási technikám miatt, így nem rángatom le a húrt a fogólapról oktáv felett sem. Tanuló modell, na!
Az automatikus hangolókulcsokat elméletileg pont nekem találták ki: Kényes vagyok a hangolásra, ugyanakkor utálok hangolni, színpadon, sötétben, zajban sokat kínlódtam vele. Ráadásul több hangolásban is játszom, így minden koncertre 1-2 extra gitár túlsúllyal érkezem. A G-Force nak nevezett német (!) fejlesztésű elektronika elvileg megkímél ettől a gyötrelemtől - minden általam ismert hangolás gyárilag be van táplálva, és néhány klikkel előhívható, ezt követően pedig a szervo motorok surrogása után néhány másodpercen belül precízen és bombabiztosan beáll. Elvileg. Egy kis rutinnal, és türelemmel. Klinikai körülmények között.
A 80-as évek elektronikai eszközeiről ismerős, kijelző nélküli, színkódolt menürendszer felhasználói élményén viszonylag hamar túltettem magam. A hangszerek és gitáros kütyük általában nem a használhatóság fellegvárai, tisztelet a kivételnek. A robot hangoló menüje kis joystickkel irányítható, egy pitty jobbra: kék menü, hangolás, OK, egy klikk le, nyílt hangolások, OK, két klikk le, zöld menü, kettőt balra, zöld led villan a D kulcsnál Open D, surrogás, bingó!
Persze egy klikkel több, és máris egy négy keresztes drop-B cimbalom hangolásban találod magad, de az ilyen balfogás kockázata az ötven oldalas manuál tanulmányozása után, kis puska kijegyzetelése és magunkkal hordása árán csökkenthető. Ám ami csendes szobában némi gyakorlással rutin feladat, az színpadon, félhomályban, zajban, reménytelen kínlódás az eszeveszetten villogó ledekkel, vadul forgó szervó kulcsokkal, és mint ilyen, köznevetség tárgya. A kütyü ugyanis zajos környezetben a legkisebb rezgést is felveszi, be akarja hangolni, és ebbe a feladatba beleőrül. A következményeket tekintve úgy tűnik, ezt sem ártott volna valós környezetben kipróbálni, mielőtt piacra dobják. De ez utólag élesben megtörtént, tele van az eBay leszerelt robothangolókkal. Az enyém is gyorsan csatlatkozott hozzájuk, Gibson gyűjtő barátomnak, Bálintnak pont volt egy készlet kalsszikus, tulipános kulcsa eladó, ilyen.
- Wolfetone Meaner P90
- Emerson Vintage Harness
- TonePros AVT2M híd
- Graphtec TUSQ Zero fret replacement nut
- Grover Deluxe hangolókulcsok
- Gibson amber speed knobs
Korábban már írtam a Les Paul Junior fétisemről, amely a századelőn első komolyabb hangszerem, egy olcsóbb Epiphone változat vásárlásához vezetett. Persze Keith kezében láttam először Juniort, 95-ben a Népstadionban, amikor mégis jött a Rolling Stones, de a Guitar World magazin is ilyet villantott egyik poszter mellékletében, amit annyira magaménak éreztem, hogy át is Photoshoppoltam a Jethro Tull gitáros, Martin Barre nevét a sajátomra. A birtokbavételre 2015-ben került sor, és minden várakozásomat felülmúlta, egyet kivéve: Ebben az évben lett volna Les Paul, a sorozat névadója 100 éves, a jubileumi évjáratra tekintettel a hangszer finoman árnyalt dohánybarna nitro lakkozást kapott. Gyönyörű, de a színe inkább emlékeztet a szüleimtől örökölt August Försterére, mint a klasszikus modellre, amelyen a fekete éles kanyarral fordul napsárgába, hogy jól mutasson az ötvenes évek fekete-fehér tévéadásaiban.
Alighanem a Gibsonnál is szembesültek ezzel a nüansszal, mert egy évvel később ezeket a modelleket újra az autentikus kéttónusú festéssel látták el, újra az olcsóbb poliuretán lakkozással. De nincs ezzel baj, hiszen a Junior eredetileg a Gibson belépő szintű, tanuló modellje volt, nem tehet róla, hogy Young anyuka pont ilyet vett a kis Neilnek, aztán John Lennon, Bob Marley, Martin Barre és Richards után a punkok is ezzel definiálták a coolságot, úgyhogy a kis Billy Joe Armstrongot már ki is nézték volna a kaliforniai deszkás punk oviból, ha a Juniornál drágább modellt vesz a kezébe.
A Gibson mérnökei néhány más újításra is elszánták magukat a jubileumi évben, és ezeket végigverték a teljes termékskálán: vesztükre. Egyszerű, poros kabátos Fender felhasználóként nehéz megérteni, hogy a már említett kozmetikai facelift mellett az olyan újítások, mint a robot-hangológéppel kombinált kulcsok, a praktikus, forrasztásmentes kapcsolatokkal kialakított elektronika, a süllyesztett, bronz nyereg, a “zamac” nevű könnyűfém ötvözetből készült húrláb, vagy a japán gitároknál megszokott, sokak által kedvelt szélesebb, laposabb nyakprofil hogyan tudta úgy kiverni a biztosítékot a Gibson vásárlóknál, hogy ez a CEO bukását okozta, aki majdnem magával rántotta a nagymúltú céget is. Bonyolultnak tűnő kérdés, de több, mint harminc éves elektromos gitár felhasználói, és húsz éves terméktervezői múlttal vannak sejtéseim az okokról.
A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a Gibson fejlesztőinek fogalmuk sem volt róla, kik a vásárlóik. Leo Fender a Telecastert elsősorban tömegtermelésre szánta. Nem volt olcsó, már az ötvenes években sem, de elérhető volt, szinte bárki számára. Az, hogy ez a hangszer ilyen népszerű lett a rock and roll elit körében is, elsősorban az amerikai tömegkultúra virágzásának volt köszönhető. Az amerikai tömegcikk az ötvenes években letisztult formákat, megbízható, tartós minőséget jelentett. A Fender gitárok elég jók voltak szinte mindenkinek ahhoz, hogy ne kelljen drágább, igényesebb hangszerre költeni, de nem voltak TÚL jók, semmi csicsa, sallang, ami drágította volna őket, ezek mindennapos használatra termettek, nem a kirakatba. Így alakult ki a jól bejáratott, elnyűhetetlen hangszer kultusza, amelynek a dolgozó emberek épp úgy hódoltak, mint a rocksztárok. Zenész ennél elvileg többre nem vágyhat…Pedig volt, és van is drágább, igényesebb elektromos gitár, és nem kevesen vágytak is rá. Ezzel szemben a Gibsonok kezdettől fogva szinte luxuscikkek voltak. Különösen a Les Paul Standard, vagy a csúcsmodell Custom, a futószalagra tervezett Fenderrel szemben a megtestesült kézművesség: Minden részlete finoman ívelt, gőzölt, ragasztott, csillogó, lakkozott, gyöngyház berakásos, csont szegélyes gyönyörűség. A tulipán formájú hangolókulcstól kezdve a gyémánt alakú gyöngyház intarzián át a tok bordó plüsséig vitrinbe kívánkozik, az ember szinte fél kézbe venni, nehogy ujjlenyomatot hagyjon rajta, vagy leejtse. A termékskála belépő modelljei, az elérhető árú Juniorok és Speciálok, persze nem ilyen részletgazdagok, ezek a a Gibson “Telecasterei”, és annak is szánták őket, de örökölték a legendás brand stílusjegyeit és presztizsét, például a névadó gitáros-tervező Les Paul kalligrafikus aláírását a fejlapon.
Nincs az a szakadt, kopaszodó, pocakos gitáros, akit ne öltöztetne rock-sztárrá egy nyakában lógó Les Paul, nézzetek körül az amerikai blues-rock zenekaroknál, vagy nézzetek rám! Ennek megfelelően nem csak igényes, vastagabb pénztárcájú profi zenészek, de gyűjtők és olyan amatőrök is vásárolják őket, akiknek a kultusz, a hagyomány legalább olyan fontos, mint a funkcionalitás, ha nem fontosabb.
Nekik akartak Gibsonék technikai újdonságokat, kozmetikai változtatásokat eladni? Egy 5000 dolláros replikától nem ilyesmit vár a vásárló, hanem azt, hogy minden részletében ugyanúgy nézzen ki mint a kultikus modell, ami a tudatába beégett. Mi, Fender felhasználók megmosolyogjuk azokat a Gibsonosokat, akik hosszú fórumokat köpködnek tele egy bélyeg méretű, az idős Les Pault ábrázoló hologram miatt, amiről valaki a gyárban úgy gondolta, jó ötlet a fejlap hátulján alig láthatóan, de eltávolíthatatlanul a lakk alá ragasztani. Az időutazás illúzióját tovább rombolta, hogy az említett kalligrafikus aláírást az idős Les Paul remegős kézjegye váltotta fel, egy 100-as számmal kiegészítve, amin a cinikus fórumozók úgy gúnyolódtak, hogy ezt alighanem már a halálos ágyán követte el a mester.
De legyünk már reálisak: Az ötvenes években ragasztottak hologramot a lakkozás alá? Dehogyis. El tudjuk képzelni Keith Richardsot, szervómotoros robot-hangolókulcsokkal a gitárján? Nem nagyon… arról a valószínűtlen esetről nem is beszélve, hogy az akkor negyvenes éveit taposó designer, Les Paul remegős kézzel, vastag lakkfilccel dedikálta volna a fejlapot. Hát akkor ki a bánat gondolta, hogy egy olyan termékért, ami egy 50-es évekbeli kultikus tárgy replikája, bárki többet fizetne ilyen olcsó, nyilvánvalóan 21. századi featúrák miatt?A Gibson tehát alaposan mellélőtt, ami elkerülhetetlen bukást hozott a 2015-ös évben. A CEO kiebrudalása után megkezdődhetett a márka presztizsének újjáépítése, a jubileumi év modelljei pedig hamarosan a “szezonvégi kiárusítás” kategóriába sorolódtak át. Persze nem mindenki bánta ezt, az ő káruk lett az én örömöm forrása is. Enélkül a fiaskó nélkül ugyanis aligha válthattam volna a Telecaster után immár egy második amerikai gitár, a 2015-ös Les Paul Junior tulajdonosává, egy olcsóbb mexikói Fender áráért!
Gyönyörű, fekete plüssel bélelt, arany színű, öntött kofferben érkezett, amit felnyitva a hangszer finom csokoládé illatot árasztott. A tokban megtalálható volt minden “case candy” a kiegészítő kulcsok, cédulák mellett az addigra elzavart CEO köszöntője, valamint egy fotó a hangszerről a minőségbiztosító mérnök asztalán, közvetlenül azután, hogy legördült a gyártósorról. Igaz, a Junior a legolcsóbb, legelérhetőbb modell, a legpechesebb évjáratból, de minden részletéből süt, hogy ez nem csak egy gitár, ez egy Gibson. Bántam is én a motoros kulcsokat, a bronznyerget és a PCI buszos elektronikát…Ez már nem Photoshop, ez maga a kézzel fogható amerikai álom, és az enyém.
Immár újdonsült Gibson tulajdonosként rá kellett jönnöm, hogy a rosszul pozícionált vevőkörön kívül más oka is volt az évad kudarcának. Az ígéretesnek hangzó újdonságok ugyanis a gyakorlatban nem működtek. Alighanem egy laborban pattantak ki a mérnökök fejéből, de soha nem tesztelték őket valódi felhasználókon.
Ha ez nem így lett volna, akkor talán időben kiderül, hogy a modell egyetlen olyan újítása, amin nem lehet változtatni, az ergonomikusnak szánt, lapos, szélesebb, “Slim taper” nyakprofil tíz gitárosból ötnek nemcsak szokatlan, de kényelmetlen is, azok számára pedig, akik korábban a klasszikus modellt is kézbe fogták, egyenesen elfogadhatatlan. Nekem szerencsém volt, a szélesebb, “ibanez” jellegű nyakhoz hamar hozzászoktak hosszabb ujjaim, és az igazat megvallva sosem a nyakprofil volt gátja a virtuozitásomnak, ezért jevésbé vagyok erre kényes. Sőt, még jól is jön az extra terület rosszul rögzült nyújtási technikám miatt, így nem rángatom le a húrt a fogólapról oktáv felett sem. Tanuló modell, na!
Az automatikus hangolókulcsokat elméletileg pont nekem találták ki: Kényes vagyok a hangolásra, ugyanakkor utálok hangolni, színpadon, sötétben, zajban sokat kínlódtam vele. Ráadásul több hangolásban is játszom, így minden koncertre 1-2 extra gitár túlsúllyal érkezem. A G-Force nak nevezett német (!) fejlesztésű elektronika elvileg megkímél ettől a gyötrelemtől - minden általam ismert hangolás gyárilag be van táplálva, és néhány klikkel előhívható, ezt követően pedig a szervo motorok surrogása után néhány másodpercen belül precízen és bombabiztosan beáll. Elvileg. Egy kis rutinnal, és türelemmel. Klinikai körülmények között.
A 80-as évek elektronikai eszközeiről ismerős, kijelző nélküli, színkódolt menürendszer felhasználói élményén viszonylag hamar túltettem magam. A hangszerek és gitáros kütyük általában nem a használhatóság fellegvárai, tisztelet a kivételnek. A robot hangoló menüje kis joystickkel irányítható, egy pitty jobbra: kék menü, hangolás, OK, egy klikk le, nyílt hangolások, OK, két klikk le, zöld menü, kettőt balra, zöld led villan a D kulcsnál Open D, surrogás, bingó!
Persze egy klikkel több, és máris egy négy keresztes drop-B cimbalom hangolásban találod magad, de az ilyen balfogás kockázata az ötven oldalas manuál tanulmányozása után, kis puska kijegyzetelése és magunkkal hordása árán csökkenthető. Ám ami csendes szobában némi gyakorlással rutin feladat, az színpadon, félhomályban, zajban, reménytelen kínlódás az eszeveszetten villogó ledekkel, vadul forgó szervó kulcsokkal, és mint ilyen, köznevetség tárgya. A kütyü ugyanis zajos környezetben a legkisebb rezgést is felveszi, be akarja hangolni, és ebbe a feladatba beleőrül. A következményeket tekintve úgy tűnik, ezt sem ártott volna valós környezetben kipróbálni, mielőtt piacra dobják. De ez utólag élesben megtörtént, tele van az eBay leszerelt robothangolókkal. Az enyém is gyorsan csatlatkozott hozzájuk, Gibson gyűjtő barátomnak, Bálintnak pont volt egy készlet kalsszikus, tulipános kulcsa eladó, ilyen.
https://www.sweetwater.com/.../135N--grover-135n-vintage
MIvel a Juniornak csak egy hangszedője van, ezért a hangerő és a hangszín gombok, amikhez egy átlag gitáron senki sem nyúl, itt fokozott jelentőséggel bírnak. Hangerő kihajt: humbucker, visszahúz: single coil. Hangszín kihajt: “hátsó” pickup állás, visszahúz, “nyaki”. Mindezek finom fokozataival és kombinációival páratlan sokoldalú hangzásra képes az ötvenes évek csodája, a faék egyszerűségű P90-es mágnestekercs. Sajnos a modern, nyákra rögzített potenciométerek finom fokozatokat nem ismernek, csupán a “cincog-üvölt” és “buffog - visít” értékek közötti egybites választásra adtak lehetőséget. Kis kutatás meghozta az eredményt: Emerson előre szerelt elektronika, korhű alkatrészekből: https://emersoncustom.com/.../les-paul-junior-prewired-kit
Jó ötletnek tűnt a gyártótól a süllyesztett, bronz nyereg, ám a keményebb acél húrok néhány hónap alatt elnyírták a kis húrvezető vájatokat, eredményül zizegő hangot, és csúszkáló hangolást eredményezve. A Gibson support becsületére legyen mondva, szériaszámom bemondása után poste restante érkezett a pótalkatrész, ahogyan a Magyarországon nem beszerezhető nem metrikus hex csavarkulcs is. Ez Amerika, de nem csak Amerika, ez a Gibson kéremszépen! Tegye fel a kezét, akivel a Fender gyár valaha szóba állt. De amikor a helyére illesztettem az immár elnyűhetetlen titániumból készült lapocskát, már tudtam, hogy legjobban nem is a zizegés zavart, nem is a pontatlanság: Ez a high tech megoldás egyszerűen hülyén néz ki egy 50 es évekbeli modellen! Mások is így érezhették, mert a gitár tuningra szakosodott amerikai gyártó piacra dobott egy éppen erre a szériára méretezett, a süllyesztett nút helyére cuppanó, csontszínű pótalkatrészt, ilyet:
https://graphtech.com/.../gibson-zero-fret-replacement-nut
A standard és drágább Les Paul modellek húrlábból és hídból, utóbbin húronként szabályozható nyergekből álló húrfeszítő szerkezettel bírnak, amely precíz húrmagasság és hossz beállítást tesz lehetővé. Ezzel szemben a tanulómodell Junior stílusjegye az egy darab krómozott, domborúra csiszolt, a húrhosszakat kompenzálandó ferdén felszerelt húrláb. Egyszerű, szép, és sokan hisznek benne, hogy a hangszer masszív hangjához is hozzájárul ez a tömör, nehéz fémdarab. Ám a használata nem túl praktikus, mert sok kísérletezést igényel a húrhossz pontos beállítása. Ezt felismerve fejlesztette egy Leo Quann nevű ürge a 70-es években a “badass” nevű kombinált húrlábat, ami húronkénti precíz beállítást tesz lehetővé. MIvel olyan ismert felhasználók is alkalmazták az újítást, mint Keith Richards, ezért ez egy “vintage correct” módosításnak minősül a kánonban.
Sokat töprenghettek a Gibson mérnökei, hogy milyen fejlesztéssel dobhatnák fel a 2015-ös, jubileumi húrlábat? Választásuk a Zamac nevű fémötvözetre esett, amely nem csillog olyan szépen, mint a króm, tompa fényű, szürkés felülete van, de talán könnyebben megmunkálható az acélnál, így a húrhosszakat kompenzáló mintázatot öntöttek bele. Ettől eltekintve semmilyen finomabb beállítási lehetőséget nem nyújt viszont könnyebb, ezért kevésbé rezonáns, mint az eredeti, klasszikus, buta acél vagy alumínium húrláb. Természetesen kapható az utóbbi is a piacon, anyagtól függően arany vagy aluminum árban, ám én egy jó minőségű, de megfizethető, praktikusabb, stabil és jól konfigurálható modern badass változat mellett döntöttem.
https://tonepros.com/product/avt2m/
A pickuppal nekem speciel semmi bajom nem volt, a cserére már a Gibson Junior fórumon dumáltak rá. Jó a modern Gibson pickup, de túl dinamikus, túl érzékeny, az igazi Juniornak nem ilyen érzékeny hangja van, annak igazi, olcsó, fapados, úgynevezett DISZNÓ hangjának kell lennie, majd meglátom. Megláttam, ilyen.
https://www.wolfetone.com/product/meanerp90/
Ne gondoljátok, hogy retró őrült vagyok, vagy hobbim a pénzégetés, a period correct, pici, fekete kalap alakú potisapkákat egyszerűen kényelmetlennek találtam. Meg hát nem túl szépnek. Szerencsére nem kellett messzire menni, a StageShopban az eddigiekhez képest “fillérekért” beszerezhető egy ilyen. https://stageshop.hu/.../plast.../amber-speed-knob-inch-size
A kiszerelt alkatrészeket az áramvonalas, csokiszagú aranyszínű, öntött tokban tartom a “case candy” mellett, azt meg az ágyyneműtartóban, időnként előveszem és szagolgatom, de utcán még nem nagyon járt, nehogy összekarcolódjon, meg amúgy is dögnehéz. A kiváltására vettem egy olcsóbb, de tiszteletet parnacsoló tweed formatokot, ilyet.
https://www.thomann.de/.../thomann_egit_case_lpstyle
MIvel a Juniornak csak egy hangszedője van, ezért a hangerő és a hangszín gombok, amikhez egy átlag gitáron senki sem nyúl, itt fokozott jelentőséggel bírnak. Hangerő kihajt: humbucker, visszahúz: single coil. Hangszín kihajt: “hátsó” pickup állás, visszahúz, “nyaki”. Mindezek finom fokozataival és kombinációival páratlan sokoldalú hangzásra képes az ötvenes évek csodája, a faék egyszerűségű P90-es mágnestekercs. Sajnos a modern, nyákra rögzített potenciométerek finom fokozatokat nem ismernek, csupán a “cincog-üvölt” és “buffog - visít” értékek közötti egybites választásra adtak lehetőséget. Kis kutatás meghozta az eredményt: Emerson előre szerelt elektronika, korhű alkatrészekből: https://emersoncustom.com/.../les-paul-junior-prewired-kit
Jó ötletnek tűnt a gyártótól a süllyesztett, bronz nyereg, ám a keményebb acél húrok néhány hónap alatt elnyírták a kis húrvezető vájatokat, eredményül zizegő hangot, és csúszkáló hangolást eredményezve. A Gibson support becsületére legyen mondva, szériaszámom bemondása után poste restante érkezett a pótalkatrész, ahogyan a Magyarországon nem beszerezhető nem metrikus hex csavarkulcs is. Ez Amerika, de nem csak Amerika, ez a Gibson kéremszépen! Tegye fel a kezét, akivel a Fender gyár valaha szóba állt. De amikor a helyére illesztettem az immár elnyűhetetlen titániumból készült lapocskát, már tudtam, hogy legjobban nem is a zizegés zavart, nem is a pontatlanság: Ez a high tech megoldás egyszerűen hülyén néz ki egy 50 es évekbeli modellen! Mások is így érezhették, mert a gitár tuningra szakosodott amerikai gyártó piacra dobott egy éppen erre a szériára méretezett, a süllyesztett nút helyére cuppanó, csontszínű pótalkatrészt, ilyet:
https://graphtech.com/.../gibson-zero-fret-replacement-nutA standard és drágább Les Paul modellek húrlábból és hídból, utóbbin húronként szabályozható nyergekből álló húrfeszítő szerkezettel bírnak, amely precíz húrmagasság és hossz beállítást tesz lehetővé. Ezzel szemben a tanulómodell Junior stílusjegye az egy darab krómozott, domborúra csiszolt, a húrhosszakat kompenzálandó ferdén felszerelt húrláb. Egyszerű, szép, és sokan hisznek benne, hogy a hangszer masszív hangjához is hozzájárul ez a tömör, nehéz fémdarab. Ám a használata nem túl praktikus, mert sok kísérletezést igényel a húrhossz pontos beállítása. Ezt felismerve fejlesztette egy Leo Quann nevű ürge a 70-es években a “badass” nevű kombinált húrlábat, ami húronkénti precíz beállítást tesz lehetővé. MIvel olyan ismert felhasználók is alkalmazták az újítást, mint Keith Richards, ezért ez egy “vintage correct” módosításnak minősül a kánonban.
Sokat töprenghettek a Gibson mérnökei, hogy milyen fejlesztéssel dobhatnák fel a 2015-ös, jubileumi húrlábat? Választásuk a Zamac nevű fémötvözetre esett, amely nem csillog olyan szépen, mint a króm, tompa fényű, szürkés felülete van, de talán könnyebben megmunkálható az acélnál, így a húrhosszakat kompenzáló mintázatot öntöttek bele. Ettől eltekintve semmilyen finomabb beállítási lehetőséget nem nyújt viszont könnyebb, ezért kevésbé rezonáns, mint az eredeti, klasszikus, buta acél vagy alumínium húrláb. Természetesen kapható az utóbbi is a piacon, anyagtól függően arany vagy aluminum árban, ám én egy jó minőségű, de megfizethető, praktikusabb, stabil és jól konfigurálható modern badass változat mellett döntöttem.
https://tonepros.com/product/avt2m/
A pickuppal nekem speciel semmi bajom nem volt, a cserére már a Gibson Junior fórumon dumáltak rá. Jó a modern Gibson pickup, de túl dinamikus, túl érzékeny, az igazi Juniornak nem ilyen érzékeny hangja van, annak igazi, olcsó, fapados, úgynevezett DISZNÓ hangjának kell lennie, majd meglátom. Megláttam, ilyen.
https://www.wolfetone.com/product/meanerp90/
Ne gondoljátok, hogy retró őrült vagyok, vagy hobbim a pénzégetés, a period correct, pici, fekete kalap alakú potisapkákat egyszerűen kényelmetlennek találtam. Meg hát nem túl szépnek. Szerencsére nem kellett messzire menni, a StageShopban az eddigiekhez képest “fillérekért” beszerezhető egy ilyen. https://stageshop.hu/.../plast.../amber-speed-knob-inch-size
A kiszerelt alkatrészeket az áramvonalas, csokiszagú aranyszínű, öntött tokban tartom a “case candy” mellett, azt meg az ágyyneműtartóban, időnként előveszem és szagolgatom, de utcán még nem nagyon járt, nehogy összekarcolódjon, meg amúgy is dögnehéz. A kiváltására vettem egy olcsóbb, de tiszteletet parnacsoló tweed formatokot, ilyet.
https://www.thomann.de/.../thomann_egit_case_lpstyle
Ebben szunyókál gyerekkori álmom, az amerikai Gibson Les Paul Junior, extrákkal. Időnként előveszem, pengetek néhány futamot az egyre szokatlanabb slim taper nyakon, majd visszateszem a tokjába és betárazom a Fenderek mellé, mielőtt elindulok zenélni a belvárosba a hátamon valamelyik jól bevált Squierrel, ami nem olyan szép, nem olyan jó, mint egy amerikai hangszer, viszont épp eléggé jó, és nem kell rá vigyázni.
