#15 Danomania, 2020
Danelectro
- '59 Dano (Beatnik Burgundy) 1992 “Dr Pepper”
- DC-59 NOS (Seafoam green) 2020 “Marina”
- Upgrade: Seymour Duncan pickup set
Nem véletlenül, hiszen a litván emigráns családból származó Nathan Daniel mérnök által alapított cég a második világháború után jött lendületbe és a hatvanas évek végén le is húzta a rolót. A Nathan által tervezett gitárok később Silvertone majd Sears néven futottak, amíg a 90-es években egy távol keleti importőr életre nem keltette a régi brandet. Óriási sikereket nem értek el vele, pedig háromszor is nekifutottak, az először Koreában, később átmenetileg Kínában majd újra Koreában, immár kis példányszámban gyártott replika gitárokkal, amelyek alapvetően a márka 50-es években kialakult designját követték. Közben az új tulajdonos erősítőket, effekt pedálokat és más kiegészítőket is piacra dobott, amelyek úgy tettek, mintha az 50-es évekből pottyantak volna ide. Az egyik első sorozatot legendás amerikai szendvicsekről nevezték el: A “Pastrami” , “Fish and Chips” “PB & J” , vagy “DLT” névre elkeresztelt kis színes plasztik dobozok mind márkásabb effektpedálok klónjai, és mint ilyenek, hamar népszerűek lettek. Ebben közrejátszott az alacsony árhoz képest jó hangminőség is, de alighanem a retro design volt a fő selling point. Addigra ugyanis divatba jöttek a “vintage” azaz a 70, es, 60-as évekből származó eredeti, vagy legalább annak látszó hangszerek és kiegészítők. Ezek közé tartozott a már említett “Tuna Melt” tremolo, ami elsőként a markomat ütötte termékeik közül, és azóta is egyik kedvencem ebben a műfajban Ezt több “szendvics” követte, lassanként két doboz is megtelt velük, és a közelmúltban módom volt a névadókba bele is harapni Amerikában.
A Danelectro tervezői mindent elkövettek, hogy a futószalagon gyártott termékeik pont úgy nézzenek ki, mintha az időgép repítette volna ide őket. Az effektpedálok esetében a fantáziájukra voltak bízva, hiszem ilyenek az 50-es években még nem nagyon léteztek, de a hangszerekkel könnyű dolguk volt, hiszen csak le kellett porolni Nathan Daniel terveit. Milyen volt ez a design? Egyszerű, funkcionális, olcsó, majdhogynem primitív, mind az anyaghasználatot, mind a formát és funkcionalitást tekintve. Nat eleinte erősítőket javított, gyártott, alvállalkozója volt az Epiphone-nak, majd a háború után Neptune városába helyezte át székhelyét, és gitárok gyártásába fogott. A tervezés egyik legfontosabb szempontja az volt, hogy a hangszerek elérhető árúak legyenek amatőr és kezdő zenészek számára. A gitárok testét egy tömör fa magra szerelt hajlított léckeret alkotta, amit “masonite”-al, azaz gőzölt, előfeszített farostlemezzel burkolt. A gitár oldalán kilátszó réteges szerkezetet egy fehér PVC csíkkal takarta el, ami a Danelectro gitárok egyik legjellemzőbb ismertetőjele. A húrláb, az elektronika és a fej esetében is a lehető legegyszerűbb megoldásokat választotta. Az elektromos gitárok egyik technikai kihívása, hogy az eltérő húrnyomásokból adódó különbségeket hogyan tudjuk kompenzálni, közkeletű szóval hogyan tudjuk “intonálni” a hangszert. Erre a kezdeti primitív megoldások után különféle, többnyire húronként állítható magasságú, és pozíciójú híd megoldások születtek, amelyekkel a gitáros húronként be tudja állítani a kellő húrhosszat és magasságot. Daniel ezzel nem sokat vacakolt, a húrokat a hídnál egy csiszolt rózsafa rúd támasztotta alá, amit három irányban állítható fémlemezre szereltek, ebből kellett kihozni a maximumot.
A húrok másik végén, a kólásüveg alakú, jellegzetes fejlap két oldalán helyezkedtek el a hangolókulcsok, ahogyan a klasszikus vagy a Gibson gitároknál, ám ezekkel ellentétben a fejlap egy síkban van a nyakkal, nem dől hátra, a Fender gitárokhoz hasonlóan. A nyaknál aluminium lemez támasztja alá a húrokat. A Danelectro legjellemzőbb ismertetőjele mégis az, amiért én is kiszúrtam: a “lipstick” azaz rúzs formájú, két végén legömbölyített króm csővel burkolt, egytekercses hangszedők. Ezeket Daniel maga készítette, a burkolathoz pedig ténylegesen egy kozmetikai cégtől rendelt rúzs kupakokat használt, természetesen a rúzs nélkül.
Az eredmény emlékeztet egy elektromos gitárra, minden alkatrész megvan, de mégis más. Könnyebb, vékonyabb, primitívebb, úgy aránylik az igazihoz, mint bútorboltokban a papírmasé elektronikai eszközök. Ahogyan a hangszedőként használt egyszerű, legömbölyített csövek, a gitár formája, egészében és részleteiben is elmagyoltnak, leegyszerűsítettnek tűnik, mint Frédi és Béni rajzolt gitárjai. A hangszínt és hangerőt állító gombok bumfordi, egymás tetejére épített recés, műanyag korongok, tovább fokozva a bútorbolt élményt. A gitár koptatólapja a szokásos egy- vagy többrétegű, sima vagy rajzos teknőc, gyöngyház mintázatú műanyag helyett festett farostlemezből készült, bumfordibb, vastagabb is a szokásosnál.
Mindezek, a rúzs alakú hangszedő, a PVC szalaggal nútolt farostlemez, keretes váz, a rózsafa híd és aluminium szemöldök, valamint a kólásüveg formájú fej kevés kivétellel a Danelectro minden modelljére jellemzőek, ezért első pillantásra felismerhetőek. Az 1946-69 között gyártott számos modell leginkább a test alakjában különbözik, vannak közöttük egészen absztrakt, négyzet alakú, és áramvonalas, futurisztikus formájúak is. A legismertebb modell mégis az 1959-ben megszületett DC, vagyis "double cut" 30-21, amit több híres felhasználója mellett Jimmy Page tett ismertté, aki a “Kashmire” c. dal felvételén játszott rajta.
Mindemellett úgy tűnik, Daniel nem lőtt nagyon mellé, amikor kezdő zenészekben határozta meg a célcsoportot. Ilyen gitárt vitt a hátizsákjában Elvis a seregbe, de ilyenen tanult a kis Jimi Hendrix is. Van egy olyan közkeletű vélekedés gitárosok között, hogy mindenkinek az a gitár a legkényelmesebb, amin játszani tanult. Lehet ebben igazság, mert ahogyan a Gibson legolcsóbb tanuló modelljei, a Les Paul Juniorok, az ezekhez képest is olcsóbb Danelectrok is olyan legendák kezében bukkantak fel később, mint Mark Knopfler, Jeff Beck, Jack Bruce, Ry Cooder, Elvis Costello, John Fogerty, George Harrisson, Kirk Hamnett, Mick Jagger, Joe Perry, Cat Power, Richie Sambora, Ron Wood, vagy Frank Zappa.
Ebből következett, hogy én sem maradhattam ki. A hangszer Magyarországon soha nem volt olyan népszerű, mint más amerikai márkák, a klasszikusok, a Fender, Gibson vagy a Gretsch, vagy akár az újabbak, a Music Man, a PRS vagy Kramer. Nehezen olyan ismert magyar gitárost említeni, aki Danelectrot használt. Bujdosó János kezében megfordult egy DC-59-es is két Fly vagy Epiphone között, illetve Ács Oszkár, az Amber Smith basszusgitárosa kezében is láttam egy longhorn basszusgitárt. Tény viszont, hogy a “Danomania” facebook csoportnak egyetlen magyar tagja vagyok. Ennek talán az lehet az oka, hogy nálunk az “olyan ronda, hogy már szép” illetve az “olyan gagyi, hogy szinte már jó” kultusza soha nem nyert teret, vagy ha voltak is ilyen hangszerek közkézen, elkoptak a használatban, vagy nem koncerteznek velük, ezért lappanganak.
Ennek köszönhetően még egy eredeti, vintage hangszer sem tűnik teljesen elérhetetlennek, volt már, hogy felbukkant ilyen a GS Fanaticon, egészen emberi áron, de én elsőre mégis beértem egy újrakiadással a 90-es évekből. Többre nem is vágytam, hiszen éppen az újrakiadás által került a látóterembe a márka, és amikor mintegy tizenöt évvel később egy ugyanilyen akadt horogra, egyenesen bűn lett volna visszadobni. Egy rockabilly zenekar gitárosától vettem át a hangszert a Dürer kertben, az akkor is nevetségesen olcsónak tűnő 50 000 forintos áron. Addigra talán már a Squiereim is többet értek, így ez lett valaha volt legolcsóbb elektromos gitárom.
Az '59 Dano fantázianevű modellt a márka második újraindításakor gyártották Kínában, 1992-ben. Később megtudtam, a három sorozat közül ezt tartják a legkevésbé jól sikerültnek, de ezt egyrészt mára módomban áll vitatni, másrészt akkor sem zavart cseppet sem. A hangszer minden várakozásomat felülmúlta: Formára, érzetre megfelelt a jól ismert designnak, néhány apró, és nem feltétlenül előnytelen változtatástól eltekintve. A gitár testét nem farostlemez, hanem matt, bordó műanyag borítás burkolta, ám a “dicső” múltat “valódi” farostlemez, vastag koptató idézte. Az eredetivel ellentétben enyhén hátradöntött fejlap szimmetrikus kólásüveg kontúrját egy pici asszimetriával bolondították meg. A műanyag gombos, króm perselyes lemezkulcsok helyett pedig a 90-es években korszerűnek számító zárt olajkulcsokkat szereltek rá. A rózsafa híd helyett a testre modern, egyben és húronként állítható magasságú fém híd került. Mindezeket ellensúlyozandó a gitár összes fém szerelvénye króm helyett szürkés, antikolt matt felületképzést kapott, így a rúzs formájú pickupok is. A vintage hangszerek emeletes, koncentrikus hangszín és hangerő tárcsáit egyszerű, ugyanolyan bumfordi műanyag gombokra cserélték, amelyekkel mindkét pickup hangereje és hangszíne állítható egyszerre. Az eredeti seprű vékonyságú, nyílegyenes nyak helyett egy modernebb, “ducibb” szelvényű, kicsit a Les Paulokét idéző állítható görbületű nyakat kapott. Összességében azt mondanám, praktikus, modern kiegészítések, de az ötvenes éveket idéző retro “look and feel” így is megmaradt. Milyen érzés kézbevenni egy Danelectrot? Furcsa, különösen annak, akinek volt már elektromos gitár a kezében. Hasonló, de mégsem, mint egy színházi kellék, aminek az elsődleges funkciója, hogy az 50 es évek hangulatát idézze. Másodlagos funkció, hogy gitározni is lehet rajta, de erre szemlátomást nem költöttek túl sokat: elnagyolt, szinte jelzésszerű rajta minden. Az uralkodó érzés az ismerkedés az új tárggyal. Mintha az ember először venne a kezébe gitárt, keresgél: mi hogy működik, hogyan szól, melyik akkordot hogyan kényelmes fogni, néha nem egészen úgy, ahogy megszoktuk. Nem működnek a megszokott rutinok, sémák, vagy egész másképp szólnak. Ami sosem szólt jól, itt értelmet nyer: a mély húrokon szólózni, teljesen lehúzni a hangszínt, vagy kipróbálni, hogy szól az inci-finci hang brutálisan betorzítva: meglepően jól, vagyis - másképp, mint szokott! Alighanem ez lehet a kulcs, a felfedezés öröme, ami az újrakezdés élményét nyújtja. Tényleg egy időutazás, de nem pusztán az ötvenes évekbe, hanem a saját gyerekkorunkba, amikor még keresgéltük a hangokat a gitáron, és egészen új dolgokat találtunk.
Miután elolvastam a szakirodalmat, megtanultam, hogy az én hangszerem a második, legkevésbé vágyott kínai gyártású sorozatba tartozik. A legfőbb kritika ezzel szemben: a kevésbé autentikus, modernizáló részletek, és legfőképp az eredetitől eltérő asszimetrikus fejforma. Nekem kifejezetten tetszett ez a kis alig észrevehető hullám, mint egy gesztus, az Athéni Charta szellemében, ami jelzi, hogy nem vintage hangszerrel állunk szemben, a 90-es évek is letette a névjegyét. De mégis, lassanként kialakult bennem egy komplexus, egy “FOMO”, azaz “fear of missing out”, vágy, hogy az enyémnél MÉGIGAZIBB Danelectrot birtokoljak.
A végső lökést a “Ricky and the Flash” c. Jonathan Demme film adta, limondádé egy öregedő amatőr zenészről, akit nem más, mint Meryl Streep alakít, de a vékonyka story ellenére is nagy hatást tett rám, elsősorban a remek zene miatt, amit Neil Young ritmus-szekciójjával kiegészült alkalmi zenekar szolgáltat. Merylt állítólag maga Neil Young tanította gitározni, a pasiját alakító Rick Springfield pedig a film egyik drámai fordulataként annak érdekében, hogy Meryl, vagyis “Ricky” lányának esküvőjét méltóan megünnepelhessék, vintage Gibson SG gitárját egy rikító sárga Danelectrora cseréli le. Amikor Ricky a színpadon szembesül a Gibson hiányával, így fordul Springfield felé “Hé, hova lett a gitárod?”, mire az szégyenlősen a Danelectrora mutat. Erre Ricky válasza: “Ez?? Dehát ez egy banán!” - majd belecsapnak a Drift Away-be, és a “banán” természetesen úgy szól, mint az atom Banánom ugyan volt már, de állítólag kicsit barna, turmixbanán, ezért megérett bennem az elhatározás, hogy a Springfieldéhez hasonló, csillogó, friss rikító színű banánra cseréljem. Időközben a márka felélesztésére újabb kísérlet történt, megjelent egy újabb sorozat Koreában gyártott gitár, köztük a legendás DC ’59, a NOS+, azaz “New old stock plus” labellel kiegészítve. A “New old stock” a hangszedőkre utal, amelyek “vintage” darabok, mivel állítólag az első 90-es évekbeli remake ideje óta egy szekrényben pihentek, 2020-ban ezek szerint a 90-es évek is vintagenek számít. A fém alkatrészek újra krómosan ragyognak, mint a kacsa segge, amint a gitár teste is, az enyém “seafoam green” azaz enyhén türkiz, babakék (mentorom, Buchwarth László szerint “bugyikék”) színben. Ennek megfelelően jóval drágább is volt, mint kínai bátyja, egy német online piactéren láttam meg 2020-ban, a Covid idején, 300 euróért, azaz akkori áron kb 100 ezer forintért, ami további 15 ért már itt, azaz Bécsben is volt, a német posta jóvoltából. Így se volt méregdrága, addigra ez a beugró szint bármely kevésbé ritka, átlagos minőségű távol-keleti gitárhoz.
Ha az igazi vintage Danelectrohoz nem is, de a kínai tesóhoz volt lehetőségem hozzámérni, és bár számos különbséget találtam, a mérleg nem mutatott egyértelmű kilengést egyik irányban sem. Kétségkívül csinosabb, mívesebb, részletgazdagabb, minőségibb hangszernek tűnik a “bugyikék” DC’59 NOS+ mint az '59 Dano, amely olcsóbbnak tűnik mellette matt bordóságában. De vajon ez mennyire hátrány az amerikai gitártörténet deklaráltan legolcsóbb terméke esetében? A gyártót némi historizáló szándék vezette, mert NOS+ visszakapta szimmetrikus, palackforma fejét, ami teljesen autentikus módon szinte nyílegyenes folytatása a nyaknak, a 90-es évek modern olajkulcsait pedig felváltották az 50-es években divatos, de amúgy a Danelecrtron sosem használt Kluson típusú lemez kulcsok. A hangerő és hangszín gombok újra az emeletes, hangszedőnként állítható megoldást követték, egyszersmind megvilágítva ennek a történetileg hiteles megoldásnak a tökéletes ésszerűtlenségét. Ha ettől korhű, hát legyen kényelmetlen, ám a farostlemezzel még jelzés szinten sem szarakodnak a XXI. században, a Dano ’59 autentikus farost koptatója helyére egy vékony, krémszínű matt műanyag lap került, amibe belegravírozták az “D NOS+” logót. Mondhatni részletkérdések, a gitár ettől szép, és működik, ízlés dolga, hogy ki mit tart autentikusnak, a csillogó vintage mázt, vagy a matt egyszerűséget. Hogy mégis az utóbbi felé billen a mérlegem, ennek funkcionális oka van. Az '59 Dano egyszerű, jól intonálható, sallangmentes strato-hídja. Ezzel szemben a NOS+ egy olyan fura megoldást kapott, ami sem nem autentikus, sem nem modern, viszont alkalmatlanná teszi arra, hogy az összes húr eltávolítása nélkül intonáljuk, akár csak húrt cseréljünk rajta, vagyis teljesen használhatatlan. A dolog magyarázata, hogy odáig ők sem merészkedtek, hogy az eredeti, tompa hangú és intonálhatatlan fa hidat bigyesszék az új retro csodára. Ezt már a hőskorban is sokan utálták, és lecserélték a Leo Quann mérnök által erre a célra fejlesztett, úgynevezett “badass” megoldásra, ami egyetlen, összetett darabban oldotta meg a húrok befűzését és alátámasztását. Nem volt könnyű ilyennel beállítani a gitárt, de mégis működött, és pontosabb beállíítást tett lehetővé, mint a Les Paul Juniorok vagy a Danelectrok egy darabból álló, egyszerű hídja, ezért a 70-es években ez lett a leggyakoribb Danelectro és Les Paul Junior upgrade. Jimmy Page is egy “badass” híddal pimpelte fel a DC 59-ét, ezért ez bizonyos fokig autentikus, ha nem is eredeti megoldásnak számít.
Ennek is volt egy hátránya, a test fölött kiemelkedő magas szerelvény nem tett lehetővé igazán kényelmes, alacsony húrbeállítást. Jimmy Page-et ez nem zavarta, mert nyílt hangolásban játszott a Danelectron, a NOS+ mérnökei viszont úgy gondolták, okosak lesznek, és a hidat egy kis “medencébe” süllyesztik, amit belemarnak a gitár testébe. Rafinált megoldás, fenn a badass, és le lehet ereszteni a húrt, a kecske és a káposzta is megvan, de nem lakik jól senki, mert a testbe süllyesztett hídon a beállító csavarok elérhetetlenek a gitár szétszedése nélkül. A problémát megértem, hogy a retró ragyogásban pompázó hangszerre nem illett volna egy modern, a 90-es évek óta használt, és használható híd, de nem tudom, mit gondolt, aki ezt a “badass” megoldást választotta. Aligha én vagyok az egyetlen, akinek meggyűlt ezzel a baja mert hamarosan piacra dobták az “original” névre keresztelt szériát, amelyen már az eredeti rózsafa híd díszeleg, amely úgymond “az eredeti hangzás kulcsa”. Annyira az, hogy a használt alkatrész piacon meg is ugrott a 90-es évekbeli, ma már nehezen fellelhető híd ára, mivel ez a legésszerűbb upgrade a legújabb “fahidas” modellekhez.
Emellett a baklövés mellett másodlagos, hogy a nyakprofil az '59 Dano és a NOS+ nyakprofilja is jelentősen eltér. Soha nem volt a kezemben eredeti vintage Danelectro, de az új állítólag annak a “seprű” nyakát hivatott felidézni, amely Nat Daniel célcsoportja, a kezdők gyenge ujjak számára vonzerőt jelentettek. Az én ujjaim nem ilyenek, másrészt az '59 Dano “baseball ütő” nyaka számomra nem csak kényelmesebb de sokkal autentikusabb élményt nyújt.
Mindezen kisebb formai és jelentékeny ár különbségek dacára a két hangszer hangja között egy kettős vak teszten elég nehéz lenne különbséget tenni. Az '59 Dano kényelmesebb, a NOS+ pedig szebb, de mindkettőnek épp ugyanaz a csattogó, pattogó, vékony, a Fenderekhez, Gibsonokhoz mérten kifejezetten gyöngécske hangja van, amilyennek egy 1959 ben farostlemezből és műanyagból gyártott olcsó tanulóhangszert elképzelünk. Teljességgel érthetetlen, hogyan hozta ki ebből at a brutál hangot Rick Springfield, mit evett ezen Jimmy Page és mit eszik máig Mark Knopfler.
De ezt sajnos addig nem is fogom megtudni, amíg nem sikerül szereznem egy EREDETI, 1959-es, vagy legalább a hatvanas években gyártott vintage DC ’59-est.
.JPG)
