#16 Fekete-Fehér - August Förster Model Super, DDR, 1974
Van még néhány gitárom, nem fenyeget a veszély, hogy kifogynék belőlük, de egy ideje az érdeklődésemet másféle hangszerek is lekötik. Mivel már több billentyűs hangszer tulajdonosa is vagyok, elérkezettnek látom az időt, hogy memoáromat ezekkel is kiegészítsük.
Az első hangszer az életemben csokoládébarna pianínó volt, a nappaliban állt, hároméves koromból van az első emlékem róla.
A gyártó céget August Förster szász zongorakészítő alapította 1859-ben Löbauban. Halála után fia, Caesar Förster vette át a vezetést, és Csehországban is gyárat nyitott. Ezt 1945-ben Csehszlovákia kisajátította és államosította, a cseh Petrof zongorákat árulták Förster néven. 1971-ben, az NDK-ban valaki alighanem talált egy doboz 1945-ös megcímzetlen borítékot és kitöltetlen garancialevelet, és hogy ne kelljen kidobni, újraindult a gyártás Löbauban. 1991-óta a gyár ismét a Förster család tulajdonában van, 2008 óta Annekatrin Förster irányítja. A "Super Model" 1974-óta van a Fábián család birtokában.
Szüleim nem játszottak rajta, a bátyámnak vették, aki egy idő után feladta az eredménytelen küzdelmet a hangszerrel. A pianino ezután is megmaradt, más értékesebb tárgyak híján a “családi ezüst” szerepét töltötte be nálunk. Szüleim úgy gondolták, ezt a “tőkét” ráérnek pénzzé tenni, ha igazán szükségük lesz rá, addig is gyarapodik az értéke, tehát befektetésként tekintettek rá. Én a zeneiskolában az ütő tanszakot választottam, ezért nem volt rá szükségem, a “zongora kötelező” nevű tantárgy kivételével, amit ütősöknek előírtak, de ebben nem mutattam sem tehetséget, sem szorgalmat.
Azonban a tanszakon xilofonon és vibrafonon is tanultam játszani, ehhez segítséget nyújtott a pianínó, amin két váltott ujjal pötyögtem le a leckéket, amiket tanárom, Jutka néni feladott, pl Bach Badinerie-jét, amit máig eljátszom két ujjal. De ez ugyanúgy megoldható volt egy apró harangjátékon is, amit a zeneiskola kölcsönadott, így a monstre hangszer zenei tanulmányaim szempontjából nélkülözhetőnek tűnt. A kétujjas játék korlátait hamar megéreztem, így autodidakta módon sikerült megtanulnom egy egyszerű blues sémát, és néhány dalt C dúrban, mint például a Let it Be, a Kertész leszek, a Nemzeti Dal, Varga Miki Európája, valamint Csajkovszkij B-moll zongoraversenye, amit máig el tudok játszani C dúrban.
Miután én voltam az egyetlen a családban, aki valamilyen hangszeren játszott, több eredménytelen kísérletet tettem, hogy a magas értékűnek vélt, de feleslegesnek tűnő tárgyat vibrafonra (200 ezer forint) dobfelszerelésre (100 ezer forint) majd később elektromos gitárra (50 ezer forint) váltsam, de szüleim nem álltak kötélnek. Hangszeres törekvéseimet múló hóbortnak tekintették, és ragaszkodtak a családi ezüst megtartásához, úgymond jól jön az még “rosszabb napokra”. Mindkettőben tévedtek, a rosszabb napok, sőt még rosszabbak bekövetkeztek, mindazonáltal a hangszer, melynek örököse vagyok, ma az én nappalimban áll, és majdnem olyan haszontalan, mint fénykorában.
Valamicske hasznát mégiscsak vettem, mert miután 14 évesen, hangszer hiányában (dobfelszerelés) kirúgtak első zenekaromból, a Hairy Guysból, kaptam mégegy esélyt, hogy zongoristaként a banda tagja maradhassak, így életemben először velük játszhattam a Sympathy for the Devilt, a Honky Tonk Woment, és a Walk of Life-ot, de néhány próba után lemorzsolódtam.
Mielőtt ugrunk előre az időben 36 évet, meg kel említenem, hogy zongorázás miatt igazgatói intő is kaptam a gimnáziumban, ahol felfeszítettem egy lelakatolt zongorát.
August Förster Model Super
A gyártó céget August Förster szász zongorakészítő alapította 1859-ben Löbauban. Halála után fia, Caesar Förster vette át a vezetést, és Csehországban is gyárat nyitott. Ezt 1945-ben Csehszlovákia kisajátította és államosította, a cseh Petrof zongorákat árulták Förster néven. 1971-ben, az NDK-ban valaki alighanem talált egy doboz 1945-ös megcímzetlen borítékot és kitöltetlen garancialevelet, és hogy ne kelljen kidobni, újraindult a gyártás Löbauban. 1991-óta a gyár ismét a Förster család tulajdonában van, 2008 óta Annekatrin Förster irányítja. A "Super Model" 1974-óta van a Fábián család birtokában.
Szüleim nem játszottak rajta, a bátyámnak vették, aki egy idő után feladta az eredménytelen küzdelmet a hangszerrel. A pianino ezután is megmaradt, más értékesebb tárgyak híján a “családi ezüst” szerepét töltötte be nálunk. Szüleim úgy gondolták, ezt a “tőkét” ráérnek pénzzé tenni, ha igazán szükségük lesz rá, addig is gyarapodik az értéke, tehát befektetésként tekintettek rá. Én a zeneiskolában az ütő tanszakot választottam, ezért nem volt rá szükségem, a “zongora kötelező” nevű tantárgy kivételével, amit ütősöknek előírtak, de ebben nem mutattam sem tehetséget, sem szorgalmat.
Azonban a tanszakon xilofonon és vibrafonon is tanultam játszani, ehhez segítséget nyújtott a pianínó, amin két váltott ujjal pötyögtem le a leckéket, amiket tanárom, Jutka néni feladott, pl Bach Badinerie-jét, amit máig eljátszom két ujjal. De ez ugyanúgy megoldható volt egy apró harangjátékon is, amit a zeneiskola kölcsönadott, így a monstre hangszer zenei tanulmányaim szempontjából nélkülözhetőnek tűnt. A kétujjas játék korlátait hamar megéreztem, így autodidakta módon sikerült megtanulnom egy egyszerű blues sémát, és néhány dalt C dúrban, mint például a Let it Be, a Kertész leszek, a Nemzeti Dal, Varga Miki Európája, valamint Csajkovszkij B-moll zongoraversenye, amit máig el tudok játszani C dúrban.
Miután én voltam az egyetlen a családban, aki valamilyen hangszeren játszott, több eredménytelen kísérletet tettem, hogy a magas értékűnek vélt, de feleslegesnek tűnő tárgyat vibrafonra (200 ezer forint) dobfelszerelésre (100 ezer forint) majd később elektromos gitárra (50 ezer forint) váltsam, de szüleim nem álltak kötélnek. Hangszeres törekvéseimet múló hóbortnak tekintették, és ragaszkodtak a családi ezüst megtartásához, úgymond jól jön az még “rosszabb napokra”. Mindkettőben tévedtek, a rosszabb napok, sőt még rosszabbak bekövetkeztek, mindazonáltal a hangszer, melynek örököse vagyok, ma az én nappalimban áll, és majdnem olyan haszontalan, mint fénykorában.
Valamicske hasznát mégiscsak vettem, mert miután 14 évesen, hangszer hiányában (dobfelszerelés) kirúgtak első zenekaromból, a Hairy Guysból, kaptam mégegy esélyt, hogy zongoristaként a banda tagja maradhassak, így életemben először velük játszhattam a Sympathy for the Devilt, a Honky Tonk Woment, és a Walk of Life-ot, de néhány próba után lemorzsolódtam.
Mielőtt ugrunk előre az időben 36 évet, meg kel említenem, hogy zongorázás miatt igazgatói intő is kaptam a gimnáziumban, ahol felfeszítettem egy lelakatolt zongorát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése