#5 A Sátán Füreden, 2000
Epiphone PR-100 Mag Top RW
- gyártás: Indonézia, 2000
- modell: dreadnought
- fedlap, hátlap, káva: rétegelt mahagóni
- nyak: mahagóni
- szín: borvörös
Nagyjából húsz éve úgy gondoltam, hogy megkomolyodtam és véget vettek a zenekarozásnak. A Buena Vista Social Club az akusztikus zene felé terelt, legnagyobb zenei ambícióm akkortájt az volt, hogy újra felfedezett kubai nyugdíjas legyek. Ehhez egy jobb akusztikus gitárra volt szükségem, amivel a négy fal között gyakorolhatok úgy harminc évig, amíg fel nem fedez egy új Ry Cooder. Erre meg is volt a lehetőségem első komoly munkahelyemen, a Vörösmarty téri legendás Elizélt Palota negyedik emeletén, ahol a megunhatatlan páternoszterezés és az egykori ORI büfé retro foteleiben ücsörgés mellett hosszú munka órákat tölthettem gitározással. Innen sétáltam el a Váci utcán a Ferenciek teréig, a kis passzázsban megbúvó Hangszeboltig, ahol az Epiphone lógott a plafonról, egy 35 000 forintos árcédulával a nyakában. Az még akkor nagy pénz volt, ezért erősítésként magammal vittem kollégámat és barátomat, Doby Gabót, nehogy meggondoljam magam.
"Nem értek hozzá, András, de azt látom, hogy piros, úgyhogy nem lehet rossz, vedd meg!" ﹣nyilatkozott Gabó. Valóban piros volt, de számomra nagyobb jelentősége volt, hogy ez volt az első Dreadnought, azaz hajó alakú gitárom.
Az akusztikus gitárok hangereje egyenes arányban áll a méretükkel. A legjobb hangjuk a hatalmas Jumboknak van, ilyet csak idősödő country sztárok és Mookie Brando használnak. A hozzám hasonló kispályás rockereknek mindig az elektromos gitár az első, emelett ne essünk túlzásba, elég lesz a második legnagyobb gitár, a Dreadnought is. Ez a forma egy hajótípusról kapta a nevét, ha a emlékszünk a Picasso kalandjai c. film gitár-jelenetére, nem véletlen a hasonlóság. A Dreadnoughtnál egyel kisebb méret a Grand Auditorium, jön a Concert, majd az újabb fejlesztésű mini Jumbo, ilyet komoly ember nem vesz a kezébe, én vettem. Végül a legkisebb és legpuritánabb Parlor, amely manapság újra reneszánszát éli a blues klasszikusok felfedezésének hála..
A másik fontos minőségi indikátor az ár - minél drágább a gitár, annál jobban szól, legalábbis szeretjük ezt hinni. A méret itt sokat számít, de egy drága mini Jumbo akár szólhat jobban is mint egy olcsó dreadnought. Az Epiphone PR-100M WR olcsó dreadnought volt. A modell neve a harmadik, nem elhanyagolandó szempontra, a faanyagra utal: Rétegelt mahagóniból készült, innen a borvörös , azaz “Wine Red”. árnyalat. Ma már olcsóbb gitárok is készülnek tömör fedlappal, de akkor ez a drágább modellek privilégiuma volt. Azt gondolnád, hogy a mahagóni jó hangszerfa, de a mély és magas tartományban kevésbé gazdag frekvenciákat mozgat meg, inkább a középtartományban erős. Ezért elsősorban elektromos gitároknál népszerű, pl a Gibson elektromos gitárjai mahagóniból készülnek. Ezzel szemben a legmenőbb akusztikus gitárok tömör lucfenyőből, ritkábban vörösfenyőből készülnek, ebből is látszik, hogy a gitár nem bútor.
Én azonban fiatal voltam, kellett a pénz (másra), ezért beértem a csillgó külsővel, és a PR-100M WR, meg kell hagyni, csillogott. A már említett vörös, szépen erezett test, a magasfényű lakkozás, a pontos, kényelmes nyak, jól működő hangolókulcsok, alacsony “action”, azaz a nyak és húr közötti távolság, teljesen alkalmassá tették arra, hogy olyan dalokat írjak rajta, mint pl. az egyik első, amit ma is vállalok, a Darvas Kristóffal együtt szerzett Sátán Füreden.
Ha már a húrtávolság szóba került, akkor tanultam meg beállítani a nyakát a saját hangszeremnek, miután egy önjelölt mester kis híján tönkretette a nyak túlfeszítésével. Alaphiba, hogy a nyakat ki akarják egyenesíteni, mégpedig minél gyorsabban, hiszen a közhiedelem szerint a jó gitár arról ismerszik meg, hogy a nyaka nyílegyenes. Fatális tévedés, a nyaknak konkávnak kell lennie, azaz középen, ahol a húr amplitúdója a legnagyobb, görbülnie kell, máskülönben zörögni fognak a húrok! Persze nem mindegy, hogy mennyire, ökölszabályként a kb 2-4 miliméternyi görbület a nyak közepén mérve elfogadható. A pontos görbület csak apránként, a feszítő pálcát egyszerre csak negyed fordulattal elfordítva, ezután 4-5 órát várva érhető el, hiszen a fa lassan kúszik az acél után. Nekem szívós munkával, a nyakat párolva, szárítva, olajozva, sikerült ezt a pár millimétert elérnem, amíg annyira sikerült meglazítanom a pálcát, hogy állítható legyen.
A hangszer a tervek ellenére nem maradt a négy fal között. Kezdetben randikra is vittem magammal, bár általában a tokban maradt, de kirándulni is eljutott néha, tábortűz mellett is tette a dolgát, majd baby sittinghez is alkalmasnak bizonyult. Az Elizélt palotából új munkahelyemre, a Graphisoft Parkba is elkísért. Többnyire a gázgyári Duna ágon elhúzó evezősöket nézte műtermünkből, kivéve ha QA mérnök kollégám, Fodor Balázs néha megjelent az asztalomnál, és fontos szakmai közlendője előtt vagy helyett leült, hogy kézbe vegye, és a “Blackbird” c. Beatles dal introját gyakorolja. A gitár első nyilvános fellépése Balázzsal volt az Almássy téri City Pubban. Egy túl korai szakításból érkeztem, így a koncert előtt majdnem meghaltam, ugyanakkor, valami új is született: Lassanként összeállt negyedik, első felnőtt rockzenekarom, a Védett Férfiak. Velük a piros gitár már kisebb színpadokon, sőt stúdióban is megfordult, néhány szelídebb dal, például az Ahmatova (ft. Rutkai Bori!) felvétele őrzi a hangját. Szép nászajándék lett belőle egy lánynak, akivel korábban gyengédebb húrokat is pengettünk. (see also: Fodor Balázs: Tegnap voltam az esküvődön)
"Nem értek hozzá, András, de azt látom, hogy piros, úgyhogy nem lehet rossz, vedd meg!" ﹣nyilatkozott Gabó. Valóban piros volt, de számomra nagyobb jelentősége volt, hogy ez volt az első Dreadnought, azaz hajó alakú gitárom.
Az akusztikus gitárok hangereje egyenes arányban áll a méretükkel. A legjobb hangjuk a hatalmas Jumboknak van, ilyet csak idősödő country sztárok és Mookie Brando használnak. A hozzám hasonló kispályás rockereknek mindig az elektromos gitár az első, emelett ne essünk túlzásba, elég lesz a második legnagyobb gitár, a Dreadnought is. Ez a forma egy hajótípusról kapta a nevét, ha a emlékszünk a Picasso kalandjai c. film gitár-jelenetére, nem véletlen a hasonlóság. A Dreadnoughtnál egyel kisebb méret a Grand Auditorium, jön a Concert, majd az újabb fejlesztésű mini Jumbo, ilyet komoly ember nem vesz a kezébe, én vettem. Végül a legkisebb és legpuritánabb Parlor, amely manapság újra reneszánszát éli a blues klasszikusok felfedezésének hála..
A másik fontos minőségi indikátor az ár - minél drágább a gitár, annál jobban szól, legalábbis szeretjük ezt hinni. A méret itt sokat számít, de egy drága mini Jumbo akár szólhat jobban is mint egy olcsó dreadnought. Az Epiphone PR-100M WR olcsó dreadnought volt. A modell neve a harmadik, nem elhanyagolandó szempontra, a faanyagra utal: Rétegelt mahagóniból készült, innen a borvörös , azaz “Wine Red”. árnyalat. Ma már olcsóbb gitárok is készülnek tömör fedlappal, de akkor ez a drágább modellek privilégiuma volt. Azt gondolnád, hogy a mahagóni jó hangszerfa, de a mély és magas tartományban kevésbé gazdag frekvenciákat mozgat meg, inkább a középtartományban erős. Ezért elsősorban elektromos gitároknál népszerű, pl a Gibson elektromos gitárjai mahagóniból készülnek. Ezzel szemben a legmenőbb akusztikus gitárok tömör lucfenyőből, ritkábban vörösfenyőből készülnek, ebből is látszik, hogy a gitár nem bútor.
Én azonban fiatal voltam, kellett a pénz (másra), ezért beértem a csillgó külsővel, és a PR-100M WR, meg kell hagyni, csillogott. A már említett vörös, szépen erezett test, a magasfényű lakkozás, a pontos, kényelmes nyak, jól működő hangolókulcsok, alacsony “action”, azaz a nyak és húr közötti távolság, teljesen alkalmassá tették arra, hogy olyan dalokat írjak rajta, mint pl. az egyik első, amit ma is vállalok, a Darvas Kristóffal együtt szerzett Sátán Füreden.
Ha már a húrtávolság szóba került, akkor tanultam meg beállítani a nyakát a saját hangszeremnek, miután egy önjelölt mester kis híján tönkretette a nyak túlfeszítésével. Alaphiba, hogy a nyakat ki akarják egyenesíteni, mégpedig minél gyorsabban, hiszen a közhiedelem szerint a jó gitár arról ismerszik meg, hogy a nyaka nyílegyenes. Fatális tévedés, a nyaknak konkávnak kell lennie, azaz középen, ahol a húr amplitúdója a legnagyobb, görbülnie kell, máskülönben zörögni fognak a húrok! Persze nem mindegy, hogy mennyire, ökölszabályként a kb 2-4 miliméternyi görbület a nyak közepén mérve elfogadható. A pontos görbület csak apránként, a feszítő pálcát egyszerre csak negyed fordulattal elfordítva, ezután 4-5 órát várva érhető el, hiszen a fa lassan kúszik az acél után. Nekem szívós munkával, a nyakat párolva, szárítva, olajozva, sikerült ezt a pár millimétert elérnem, amíg annyira sikerült meglazítanom a pálcát, hogy állítható legyen.
A hangszer a tervek ellenére nem maradt a négy fal között. Kezdetben randikra is vittem magammal, bár általában a tokban maradt, de kirándulni is eljutott néha, tábortűz mellett is tette a dolgát, majd baby sittinghez is alkalmasnak bizonyult. Az Elizélt palotából új munkahelyemre, a Graphisoft Parkba is elkísért. Többnyire a gázgyári Duna ágon elhúzó evezősöket nézte műtermünkből, kivéve ha QA mérnök kollégám, Fodor Balázs néha megjelent az asztalomnál, és fontos szakmai közlendője előtt vagy helyett leült, hogy kézbe vegye, és a “Blackbird” c. Beatles dal introját gyakorolja. A gitár első nyilvános fellépése Balázzsal volt az Almássy téri City Pubban. Egy túl korai szakításból érkeztem, így a koncert előtt majdnem meghaltam, ugyanakkor, valami új is született: Lassanként összeállt negyedik, első felnőtt rockzenekarom, a Védett Férfiak. Velük a piros gitár már kisebb színpadokon, sőt stúdióban is megfordult, néhány szelídebb dal, például az Ahmatova (ft. Rutkai Bori!) felvétele őrzi a hangját. Szép nászajándék lett belőle egy lánynak, akivel korábban gyengédebb húrokat is pengettünk. (see also: Fodor Balázs: Tegnap voltam az esküvődön)
