#6 "Berlioz", 2002

Squier Standard Telecaster, Indonézia, 1999

• Gyártás: 1999, Cort, Indonézia
• Pickupok: Wilkinson WBOB bridge + Leosound P94 neck
• Test: Agathis
• Nyak: C, juhar
• Elektronika: 50's pickup blending
• Vásárlás: 2003, Beszerzési ár: 35000 HUF

 

Legkésőbb a Rolling Stones “At The Max” c. 1990-es koncertfilmjéből megtanultam, hogy ahhoz, hogy a Stones nyomdokaiba lépjünk, elengedhetetlen színpadi kellék egy Fender Telecaster. Gimnazistaként a suliból hazafelé gyakran betértem Tóth Laci gitáros Sütő utcai kis hangszerboltjába, a Roland 5000-be. Akkor úgy éreztem, hogy a rocksztárságtól csak egy overdrive pedál és egy tisztességes gitár választ el. Lacit a Tisza Szálló zenekarában láttam játszani, ezért tudtam, hogy hozzá fordulhatok szakmai tanácsért. Kipróbáltam mindent, amit garázsboltájában felvonultatott, pedig pontosan tudta, hogy húrokon meg pengetőkön kívül soha nem fogok itt venni semmit. A német Hohner akkor kezdte el márkás gitárok kópiáinak távolkeleti gyártását, “Rockwood”név alatt. Az egyiket Laci ezekkel a szavakkal ajánlotta a figyelmembe „Meglepően jó hangja van, egészen telecasteres” 

Csak ezt a meglepőt nem mondta volna! Nem olyan gitárt akartam, aminek MEGLEPŐEN van jó hangja, hanem olyat, aminek magától értetődően!
Laci hamar kinőtte a garázst, és nagyobb üzletbe költözött. Ide már egyetemistaként, magamat komoly vevőnek álcázva nyitottam be, és rögtön a tárgyra tértem: Mennyibe is kerül egy Fender Telecaster? Együtt lapozgattuk a katalógusokat Zolival, Laci új alkalmazottjával, és hamar kiderült, hogy nem annyiba, amennyi nekem a közeljövőben lesz. Zoli figyelmembe ajánlotta a Squier márkát. „Ez ugyanolyan jó mint a Fender csak olcsóbb, mert Japánban gyártják. Nagyon jó gitárok, csak épp a Fender logó hiányzik róluk!” Ja, csak épp a Fender logó hiányzik, dehát pont az lenne a lényeg… Azt így utólag el kell ismernem, hogy Zoli nem tévedett nagyot, mert az akkoriban kapható, 80-as években, Japánban készült Squierek ma elképesztő értéket képviselnek, miután a Fender áthelyezte a gyártást Indonéziába, később Kínába.

Én viszont nem adtam alább a Fendernél, egészen 2003-ig, amikor “beléptem” a Védett Férfiak blues zenekarba, ami rajtam kívül Kulcsár Géza gyömrői gitárosból állt. Géza a bluesra való átállás jegyében már vett is egy Fender erősítőt, és fecskefarkú superstratját egy klasszikus, valódi Fender Stratocasterre tervezte cserélni. Magam is hasonló terveket szövögettem, ezeket az is megerősítette, hogy ha Géza lesz a Stratocasteres a zenekarban, akkor én kénytelen leszek a Telecastert választani. Ezzel egyidőben a Ferenciek téri hangszerboltban piros és kék, kínai gyártású Squierek jelentek meg a plafonról lógva, elérhető magasságban. Az Affinity sorozat a Fender új Tesco gazdaságos megoldása volt. A Squieren belül is a leggagyibb, belépő szintű kategóriát képezte, olcsóbb anyagokból, butított elektronikával. Amikor először kipróbáltam a pirosat, meglepett a nyak nyers érintése, mintha kapanyelet fogtam volna, a bundok sorjás széle pedig szinte elvágta a hüvelykujjamat. Tanácsért korábban megismert jövőbeli önmagamhoz, a gitár gyűjtő Tiborhoz fordultam, aki kiábrándított: „Hagyjad András! Ezeknek a húrozása nem testen átmenő. Pedig ez a lényege a telecasternek, ettől olyan a hangja.”
Elkezdtem böngészni a hirdetéseket. Egy óbudai panelban akadtam Russelnek, a gsfanatic.hu felhasználójának Squier Standard Telecasterére. Valószínűtlenül jó árat jelölt meg, közel volt a munkahelyemhez, így első autómmal, matuzsálem korú Renault 5-ösömmel arra kanyarodtam. Russelt a telecasterhez szemlátomást nem fűzték érzelmi szálak, még némi alku is belefért. Gyorsan eltette a pénzt, és már tessékelt is ki az ajtón. MInt mondta, egy Gibson Lucille-ra, BB King híres hangszerének másolatára gyűjt. A hangszert amúgy Indonéziában gyártották, és megtévesztésig hasonlított nagy testvérére, kicsit több darabból összerakott testtel, kicsit mattabb, selyemfényű lakkozású nyakkal, kerámia mágneses hangszedőkkel, de ami lényeg: a teljes vastagságú, tömör testen átmenő húrozással. Amikor a munkahelyemen büszkén letettem az asztalomra a telecastert, a délutáni súrló fényben egyből megláttam, hogy mi a bibi vele. A testen tenyérnyi összefüggő felületen hajszálvékony karcok voltak minden irányban. Mintha valaki egy matrica vagy festés nyomait csiszolóvászonnal próbálta volna eltávolítani. Ezen kívül a nyak meglehetősen leharcolt volt, a hátsó felületén itt-ott barnás elszíneződésekkel, ahol a lakk lekopott… Elszomorított a szépséghiba, de úgy döntöttem, annyira nem gáz, lám, én sem vettem észre. Hol voltak még a mesterségesen leharcolt, “relic” gitárok?

 
Terméktervező kollégáimnak eldicsekedtem az új szerzeménnyel. “Nézzétek meg jól, ez a Telecaster, az első sorozatban gyártott elektromos gitár, 1952-ből. És ma is pontosan olyan, amilyen 52-ben volt!“ Ez ugyan egy kis túlzás, a “Standard” telecasterek, legyenek azok valódi Fenderek, Mexikóban vagy az USA-bam gyártottak, a 80-as évek végén fejlesztett 6 babás húrlábbal rendelkeztek, ezért nem látható rajtuk a vintage fenderek jellegzetes “hamutál” húrlába. Emellett a szokásos lencseszerű, megbízható lemez hangolókulcsok helyett, precízebb, öntött, zárt olajozott kulcsokat kaptak, így volt ez a Squier Standarden is. De a lényeg, hogy a design ezeken az apróságokon kívül szinte semmit nem változott 1952 óta.
“Ne haragudj, de miért tetszik ez neked ennyire?” -kérdezte főnököm, Gyuri. - “Az ember azt gondolná, hogy a Stratocaster sokkal menőbb. Meg hát Jimi Hendrix.. Clapton… izé…“. Nem volt alaptalan az észrevétel, az 1954-ben piacra dobott Stratocastereknek áramvonalas, lekerekített, dinamikus formája volt, három pickuppal és sok kapcsolóval, míg a Telecaster kissé nyersre szabott, szögletes teste egy fix vastagságú deszkából áll. A króm kapcsoló tábla és a pickupok meg úgy néznek ki, mintha az amerikai hadseregnek tervezték volna őket. Charlie Wattstól vettem kölcsön a választ, amit akkor adott, amikor a Gretsch dobokról kérdezték. “Az összes kedvenc gitárosom Telecasteren játszik, ennyi.” Gyuri elfogadta a választ és nem kérdezett tovább. Pedig bajban lettem volna, ha azt kérte volna, hogy soroljak fel öt gitárost, akiket akkor ismertem, és telecasteren játszottak!
No, próbáljuk meg utólag. Keith Richards természetesen…Muddy Waters, naná. Manuel Galbán, a Buena Vistából, szintén Telecastert villantott a film egyik jelenetében, utalva a hangszer sokoldalúságára. Magyarországon nem volt túl népszerű a modell, első ismert képviselője Faragó “Judy” István volt, akinek “Ezüst gitár” c. albumát gyakran szemléztem a szolnoki lemezbolt kirakatában (megvan!). A második magyar Pribil Gyuri a Kimnowakból, a harmadik Bujdosó János a Special Gizdából. Na, nagy nehezen összeállt. Mit tudtam én akkor Albert Collinsról, Roy Buchananról, Jerry Donahueról, Clarence Whiteról… Leendő mentoromat, Buchwarth “Bütyök” Lászlót is csak poszteren láttam addig a Pajtás újságban, ott is egy Peavey T-60 volt a kezében!!
De nekem ennyi is elég volt, és mivel megvolt még az Epiphone Special, a Telét nagyképűen nyílt G-re hangoltam, azaz Richardsot követve a mély E húrt eltávolítva 5 húrossá alakítottam. Ezzel egyrészt a Stones repertoár java könnyen reprodukálható volt, másrészt magamnak is igazolhattam, miért is volt szükségem mindjárt KÉT elektromos gitárra, ami luxusnak tűnhetett zenekarom akkori aktivitásához képest. De hamarosan a Védett Férfiak aktivizálta magát, és színpadon állhattam vele a Szilvuplében, a Fészekben, a Gödörben, Balatonfüreden, vagy Gyömrőn. Az öthúroson néhány saját dalt is elkövettem Richards modorában, amíg nem úgy döntöttem, hogy inkább nem másvalakinek a hangzásával próbálok meg eredetieskedni.

Ehelyett a gitár folyamatos berhelésével és átalakításával próbáltam eredetieskedni. Ez eleinte a koptató színeváltozását jelentette, majd kísérlezést hangszedőkkel, elektronikával, bekötési módokkal. Mivel ez volt a legkevésbé értékes gitárom - és a beleölt pénzt leszámítva máig az! - úgy éreztem, nagy kárt nem tehetek benne. Sajnos a város - és talán az ország - legpatinásabb elektromos gitár javító műhelye, és annak legendás mestere is így gondolta, amikor egy Humbucker pickup beszerelésének apropóján csúnyán szétfúrta-faragta a hangszert, mondván, hogy ez “az értékét úgysem befolyásolja”. Nem hát, de legalább a koptató alatt nem látszik.
A terminátor Telecaster újabb és újabb átalakításokon esett át, pickupok, elektronikák, koptatók váltották egymást, legutóbb a Gene Parsons és Clarence White által fejlesztett B-bender mechanika olcsóbb, Hipshot-féle változatát szereltem rá. Egyelőre nem sikerült megtanulnom használni, de jól néz ki.
Mivel továbbra is ez a legkevésbé értékes gitárom, színpadot már ritkán lát, a próbateremben lakik, következésképpen ezt használom a leggyakrabban. Most fekete, egyrétegű koptatóval, meglehetősen fotogén. Igaz, hogy csak Squier, de még mindig “meglepően jó hangja van”, és pont úgy néz ki mint a Keith Richardsé, vagy a Bujdosóé, vagy a Jerry Donahueé…
Bár Roy Buchanan szerint a telecaster humbuckerrel olyan, mint a Mona Lisa bajússzal, úgyhogy valószínűleg előbb-utóbb visszaalakítom. Feltéve persze, ha sikerül beszereznem az eredeti alkatrészeket, ugyanis ez már egy vintage gitár.