#7 "Hontalan", Fender ’62 Stratocater, Japán, 1987
#7 "Hontalan", Fender ’62 Stratocater, Made in Japan 1987
Ugyanazon a napon besétált az irodánkba új manager kollegám, Laci. Azonnal kiszúrja a hangszert “De szép gitár, a tiéd?” Főnököm, Gyuri, a munkájából felnézve azonnal megvillantja frissen megszerzett tudását:
“Nézd meg jól, Laci, az Andrásnak egy valódi Fender Telecastere van, 1952-ből”
"Nem egészen így van…” -javítom ki szerényen.
“Nem Fender, hanem Squier, leányvállalat. De tényleg 1952-ben tervezték.”
“Gyönyörű, nagyon tetszik a színe, ezt hívják sunburstnek, ugye?”- lelkendezik Laci.
Várom a logikus következő lépést, hogy megkér, hadd vehesse kézbe a hangszert és pengessen egy két béna vagy virtuóz futamot. De szerencsére szó sincs ilyesmiről, csak elismerően méregeti, nyilván nem gitáros.
“Nekem is van egy Fender gitárom egyébként” - Jegyezi meg, mintegy mellékesen. Azt te csak szeretnéd, gondolom.
“Nocsak, és miféle?"- Kérdezem mérsékelt érdeklődéssel.
“Nem egészen ilyen. Japán. De tudod mit, holnap behozom és megmutatom!”
Másnap míg a kabátomat a fogasra akasztom, a szemem sarkából érzékelem az asztalomon az oda nem illő tárgyat.
“A Laci hozott neked valamit, odatette az asztalodra.”- tudatta Gyuri, munkájából fel se nézve. Kikerekedett szemekkel nézem az 1962-es Fender Stratocasterre emlékeztető objektumot. Tényleg nem olyan, mint a Telecasterem, pont úgy néz ki, mint azok az olcsó stratocaster másolatok, amiket eddig láttam, csak erre az van írva: Fender.
Nem tévedés, a hídon a húrok alatti nyereg babák rozsdásak, de ezekbe is bele van ütve a Fender felirat. A nyakon megsárgult a lakkozás, a csillogó fekete test elég viseltes, itt-ott kisebb horpadások, leütődések tarkítják. A koptató hófehér, de a hangszedők műanyag takarólemezei és a potméterek sapkái erősen megsárgultak. A műanyag barázdáiba beette magát a por. Megfordítom a hangszert, a nyakat a testhez rögzítő karcos krómlapba is belevésték, hogy Fender. Ott, ahol a nyak csatlakozik a testhez, a lakk alatt olvasható a felirat: Made in Japan. Kikeresem a neten a sorozatszámot, megállapítom, hogy a hangszert 1987-ben gyártották, a Fujigen gyárban. Tehát igazat mondott: Van egy Fender gitárja, behozta megmutatni...
Már egy órája ismerkedem az első igazi Fenderrel, ami a kezem közé került.. Igaz, hogy “csak” stratocaster, de hajlott kora és hadviselt állapota ellenére finomabb, pontosabb, kényelmesebb, igényesebb darabak tűnik, mint az én Squierem, ami nem nagy csoda. A gyártást tekintve tizenhárom év és egy kontinens választja el őket. De fontosabb az a két év, amit Leo Fender 1952 után tanult a gitárokról, mielőtt piacra dobta a Stratocastert, ami azóta, mondanom sem kell, nem sokat változott. 1958-ban és 62-ben kapott egy kisebb frissítést: áramvonalasabb lett, öt hangszedőállás, háromrétegű a koptató, és a logó is akkor változott a híres “spagetti” formára. A japán versenyző ennek a 62-es modellnek a pontos mása. Azt követte a hetvenes évek ‘nagyfejű” formája, a tömörebb, fekete logóval, majd a 80-as évek végén ebből is született egy modernebb, standard változat, ami nagyrészt azonos a mai Stratocasterekkel.
A céget a hetvenes években megvette az amerikai CBS média konszern, amely nem értett a hangszerekhez, csak olcsón és sokat akart belőlük termelni, a mennyiség pedig hamar maga alá gyűrte a minőséget. Akkor sokan úgy érezték, hogy a Fenderek már nem olyan jók, mint amennyire drágák. Időközben szorgos japán kezek elkezdték lemásolni a klasszikus amerikai modelleket, kicsit olcsóbban, de precízen és jó minőségben, ahogyan mindent csinálnak. A Fender egyszercsak azt vette észre, hogy a Tokai, Fenix, Fernandes és más változatos brandek alatt futó japán Stratocasterek és Telecasterek egy picit jobban fogynak, és sokak szerint jobbak is mint a korabeli Fenderek. Nem nagy csoda, hiszen ezek a gitárok a minden részletre igényes mandula szemeknek hála pontosan olyanok voltak, mint a 20-25 évvel korábban gyártott Fenderek.
Akit érdekel, nézzen utána, ki volt az könyökvédős, szemüveges termékmenedzser, akinek kipattant az ötlet az fejéből, ami megmentette a céget a bukástól: Meg kell venni a japánokat, és átmatricázni a gitárjaikat a saját logónkkal!
“Na, milyen?”- toppant be Laci.
“Állat. Dehát honnan van ez neked?” -adódott a kérdés.
“A padláson találtam, amikor Angliában éltünk.”- A Kimnowakos Nagy Gergő “Basszus” c. könyvében (alapmű!) már olvastam, hogy régi Fendereket egykor padlásokon is lehetett találni, amit hittem is, meg nem is.
“Öt évig laktunk ott, senki nem jelentkezett érte. Én nem tudok gitározni, de amikor hazaköltöztünk, gondoltam, nem hagyom ott, jó lesz a fiamnak, ha egyszer lesz kedve” - Láthatta az arcomon, mit érzek. “Persze ő még csak öt éves” - tette hozzá, mintegy bocsánatkérőleg.
“Ha gondolod, próbáld ki, a te kezedben biztosan jól szólna!”
Osztottam, szoroztam. Akkoriban negyedévente kaptunk fizetést, egy minimális havi apanázs mellett. Még két hét volt az osztalékfizetésig.
“Mennyiért válnál meg tőle?” -kérdeztem a tőlem telhető legjobb pókerarccal.
“Jaa..hát az a helyzet, nem gondoltam még rá, hogy eladjam…”
“Nade ha mégis!” - erősködtem.
“Nem is tudom, de…figyelj, ha gondolod, szívesen kölcsönadom. Használd nyugodtan, nekem most egy darabig úgysincs rá szükségem, építkezünk, csak útban lenne…” -Ez igazán nagylelkű ajánlat volt, de nem tudtam őszintén örülni neki.
“Jó, de meddig míaradhat nálam?”
“Nem sürgős, ameddig akarod. Majd szólok, ha gitározni támad kedvem, és akkor behozod. Van amúgy egy tokom is hozzá, csak baromi nehéz, arra is rá van írva, hogy Fender…Na de mennem is kell, sziasztok, vigyázz rá! “ - és elviharzott.
“Lúzer vagy, András!”- mondta ki hangosan Gyuri.
“Simán eladta volna neked, ha nem ugrasz így rá. De az arcodra volt írva, hogy valami kincs van a kezében.”
Laci állta a szavát, így a fekete Strató kisebb nagyobb megszakításokkal azóta is nálam van. Néhány évvel később végül kötélnek állt, és eladta nekem, miután ikrei más hangszert választottak. Piaci árban egyeztünk meg, de nagylelkűen beleegyezett a részletfizetésbe, így három negyedéves osztalékból csengettem ki az árát. Nem hiszem, hogy pénzszűkében lett volna, inkább akkorra sikerült elengednie
“Nálad jobb helyen lesz!”-mondta, és megkaptam hozzá a viharvert tokot is. Nehéz éveket éltem, tudta, vagy nem, de jól esett a gesztusa, és igaza is volt: Nálam tényleg jó helye lett.
Bár hűséges maradtam a Telecasterhez, és sosem lett belőlem “master of the stratocaster”, az áramvonalas formát is megkedveltem. A sokoldalú, kényelmes és megbízhatóan jó hangú hangszert pedig megszerettem. Minden stúdiófelvételen használtam és a legtöbb fellépésre is magammal vittem. Puritán, monokróm megjelenése ellenére, vagy tán épp azért, ez lett a legtöbbet fotózott gitárom. Az utóbbi években a szobát és a külön neki vásárolt, korban hozzá illő, puha plüssel bélelt tweed keménytokot legfeljebb fotók kedvéért hagyja el, ami érthető, hiszen már harmincöt éves. Ha valóban 62 ben gyártották volna, amikor tervezték, az idén lenne 60.
- Modell: Fender '62/68 Stratocaster
- Gyártás: 1987, Made in Japan (Fujigen)
- Elektronika:
- Fender Delta-Tone stratocaster pickup set
- Fender Stratocaster Eric Clapton Mid-boost preamp
- Upgrade: stainless steel tremoló blokk, cream pickguard
- Tok: Fender Tweed deluxe keménytok (piros plüss)
Tehát ez vagyok 2002-ben: Ülök az ergonomikus irodaszékben hátradőlve, előttem a tervezőasztalon új szerzeményem, egy Squier Standard Telecaster, amit a tervezőcsapat éppen megcsodált, nem kis büszkeségemre. Próbáltam kiélvezni a pillanatot, amikor Telecaster tulajdonossá váltam, nem tartott sokáig.
Ugyanazon a napon besétált az irodánkba új manager kollegám, Laci. Azonnal kiszúrja a hangszert “De szép gitár, a tiéd?” Főnököm, Gyuri, a munkájából felnézve azonnal megvillantja frissen megszerzett tudását:
“Nézd meg jól, Laci, az Andrásnak egy valódi Fender Telecastere van, 1952-ből”
"Nem egészen így van…” -javítom ki szerényen.
“Nem Fender, hanem Squier, leányvállalat. De tényleg 1952-ben tervezték.”
“Gyönyörű, nagyon tetszik a színe, ezt hívják sunburstnek, ugye?”- lelkendezik Laci.
Várom a logikus következő lépést, hogy megkér, hadd vehesse kézbe a hangszert és pengessen egy két béna vagy virtuóz futamot. De szerencsére szó sincs ilyesmiről, csak elismerően méregeti, nyilván nem gitáros.
“Nekem is van egy Fender gitárom egyébként” - Jegyezi meg, mintegy mellékesen. Azt te csak szeretnéd, gondolom.
“Nocsak, és miféle?"- Kérdezem mérsékelt érdeklődéssel.
“Nem egészen ilyen. Japán. De tudod mit, holnap behozom és megmutatom!”
Másnap míg a kabátomat a fogasra akasztom, a szemem sarkából érzékelem az asztalomon az oda nem illő tárgyat.
“A Laci hozott neked valamit, odatette az asztalodra.”- tudatta Gyuri, munkájából fel se nézve. Kikerekedett szemekkel nézem az 1962-es Fender Stratocasterre emlékeztető objektumot. Tényleg nem olyan, mint a Telecasterem, pont úgy néz ki, mint azok az olcsó stratocaster másolatok, amiket eddig láttam, csak erre az van írva: Fender.
Nem tévedés, a hídon a húrok alatti nyereg babák rozsdásak, de ezekbe is bele van ütve a Fender felirat. A nyakon megsárgult a lakkozás, a csillogó fekete test elég viseltes, itt-ott kisebb horpadások, leütődések tarkítják. A koptató hófehér, de a hangszedők műanyag takarólemezei és a potméterek sapkái erősen megsárgultak. A műanyag barázdáiba beette magát a por. Megfordítom a hangszert, a nyakat a testhez rögzítő karcos krómlapba is belevésték, hogy Fender. Ott, ahol a nyak csatlakozik a testhez, a lakk alatt olvasható a felirat: Made in Japan. Kikeresem a neten a sorozatszámot, megállapítom, hogy a hangszert 1987-ben gyártották, a Fujigen gyárban. Tehát igazat mondott: Van egy Fender gitárja, behozta megmutatni...
Már egy órája ismerkedem az első igazi Fenderrel, ami a kezem közé került.. Igaz, hogy “csak” stratocaster, de hajlott kora és hadviselt állapota ellenére finomabb, pontosabb, kényelmesebb, igényesebb darabak tűnik, mint az én Squierem, ami nem nagy csoda. A gyártást tekintve tizenhárom év és egy kontinens választja el őket. De fontosabb az a két év, amit Leo Fender 1952 után tanult a gitárokról, mielőtt piacra dobta a Stratocastert, ami azóta, mondanom sem kell, nem sokat változott. 1958-ban és 62-ben kapott egy kisebb frissítést: áramvonalasabb lett, öt hangszedőállás, háromrétegű a koptató, és a logó is akkor változott a híres “spagetti” formára. A japán versenyző ennek a 62-es modellnek a pontos mása. Azt követte a hetvenes évek ‘nagyfejű” formája, a tömörebb, fekete logóval, majd a 80-as évek végén ebből is született egy modernebb, standard változat, ami nagyrészt azonos a mai Stratocasterekkel.
A céget a hetvenes években megvette az amerikai CBS média konszern, amely nem értett a hangszerekhez, csak olcsón és sokat akart belőlük termelni, a mennyiség pedig hamar maga alá gyűrte a minőséget. Akkor sokan úgy érezték, hogy a Fenderek már nem olyan jók, mint amennyire drágák. Időközben szorgos japán kezek elkezdték lemásolni a klasszikus amerikai modelleket, kicsit olcsóbban, de precízen és jó minőségben, ahogyan mindent csinálnak. A Fender egyszercsak azt vette észre, hogy a Tokai, Fenix, Fernandes és más változatos brandek alatt futó japán Stratocasterek és Telecasterek egy picit jobban fogynak, és sokak szerint jobbak is mint a korabeli Fenderek. Nem nagy csoda, hiszen ezek a gitárok a minden részletre igényes mandula szemeknek hála pontosan olyanok voltak, mint a 20-25 évvel korábban gyártott Fenderek.Akit érdekel, nézzen utána, ki volt az könyökvédős, szemüveges termékmenedzser, akinek kipattant az ötlet az fejéből, ami megmentette a céget a bukástól: Meg kell venni a japánokat, és átmatricázni a gitárjaikat a saját logónkkal!
És így is lett: Az 50-es, 60-as évek modelljeinek replikáit tovább ontotta a Fujigen, de már Squier by Fender, később Fender Squier Series, végül pedig nemes egyszerűséggel hivatalosan is “Fender” logóval. Mire Laci stratocastere lepottyant a futószalagról, már a japán belpiac melett Angliába, sőt az USA-ba is exportált a japán gyár Fendereket. Mégpedig ha nem is feltételenül jobbakat, de ár-érték arányban mindenképpen előnyösebbeket.
“Na, milyen?”- toppant be Laci.
“Állat. Dehát honnan van ez neked?” -adódott a kérdés.
“A padláson találtam, amikor Angliában éltünk.”- A Kimnowakos Nagy Gergő “Basszus” c. könyvében (alapmű!) már olvastam, hogy régi Fendereket egykor padlásokon is lehetett találni, amit hittem is, meg nem is.
“Öt évig laktunk ott, senki nem jelentkezett érte. Én nem tudok gitározni, de amikor hazaköltöztünk, gondoltam, nem hagyom ott, jó lesz a fiamnak, ha egyszer lesz kedve” - Láthatta az arcomon, mit érzek. “Persze ő még csak öt éves” - tette hozzá, mintegy bocsánatkérőleg.
“Ha gondolod, próbáld ki, a te kezedben biztosan jól szólna!”
Osztottam, szoroztam. Akkoriban negyedévente kaptunk fizetést, egy minimális havi apanázs mellett. Még két hét volt az osztalékfizetésig.
“Mennyiért válnál meg tőle?” -kérdeztem a tőlem telhető legjobb pókerarccal.
“Jaa..hát az a helyzet, nem gondoltam még rá, hogy eladjam…”
“Nade ha mégis!” - erősködtem.
“Nem is tudom, de…figyelj, ha gondolod, szívesen kölcsönadom. Használd nyugodtan, nekem most egy darabig úgysincs rá szükségem, építkezünk, csak útban lenne…” -Ez igazán nagylelkű ajánlat volt, de nem tudtam őszintén örülni neki.
“Jó, de meddig míaradhat nálam?”
“Nem sürgős, ameddig akarod. Majd szólok, ha gitározni támad kedvem, és akkor behozod. Van amúgy egy tokom is hozzá, csak baromi nehéz, arra is rá van írva, hogy Fender…Na de mennem is kell, sziasztok, vigyázz rá! “ - és elviharzott.
Én meg ott maradtam, savanyú pofával, kezemben a kölcsön Fenderrel. A francnak kell már nekem Squier! Hát mi vagyok én?
“Lúzer vagy, András!”- mondta ki hangosan Gyuri.
“Simán eladta volna neked, ha nem ugrasz így rá. De az arcodra volt írva, hogy valami kincs van a kezében.”
Laci állta a szavát, így a fekete Strató kisebb nagyobb megszakításokkal azóta is nálam van. Néhány évvel később végül kötélnek állt, és eladta nekem, miután ikrei más hangszert választottak. Piaci árban egyeztünk meg, de nagylelkűen beleegyezett a részletfizetésbe, így három negyedéves osztalékból csengettem ki az árát. Nem hiszem, hogy pénzszűkében lett volna, inkább akkorra sikerült elengednie
“Nálad jobb helyen lesz!”-mondta, és megkaptam hozzá a viharvert tokot is. Nehéz éveket éltem, tudta, vagy nem, de jól esett a gesztusa, és igaza is volt: Nálam tényleg jó helye lett.
Az olcsóbb japán alkatrészeket, a hangszedőket, az elektronikát és a tremolo blokkot hamarosan lecseréltem amerikaiakra - ifjú designer kollégám, Balázs jóvoltából, aki ezáltal fejlesztette forrasztópákás tudományát. Valamint kolleganőm, Katica, és férje, Zsolt jóvoltából, akik az új alkatrészeket behozták Amerikából. Igaz, kicsit drágábban, de azóta sikerült újra beszereznem majdnem minden eredeti alkatrészt.
Bár hűséges maradtam a Telecasterhez, és sosem lett belőlem “master of the stratocaster”, az áramvonalas formát is megkedveltem. A sokoldalú, kényelmes és megbízhatóan jó hangú hangszert pedig megszerettem. Minden stúdiófelvételen használtam és a legtöbb fellépésre is magammal vittem. Puritán, monokróm megjelenése ellenére, vagy tán épp azért, ez lett a legtöbbet fotózott gitárom. Az utóbbi években a szobát és a külön neki vásárolt, korban hozzá illő, puha plüssel bélelt tweed keménytokot legfeljebb fotók kedvéért hagyja el, ami érthető, hiszen már harmincöt éves. Ha valóban 62 ben gyártották volna, amikor tervezték, az idén lenne 60.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése