# 20 Basszus! - Squier VM Jaguar Bass, 2011

Squier Vintage Modified Jaguar Bass
2011, Crafted in Indonesia

1984-ben alapítottam először zenekart padtársammal, Lipivel, "Cairo Blues Band" néven.  A banda csak papíron létezett, akkoriban képregényrajzolással színesítettük a közoktatás unalmas óráit és történeteink főszereplői mi magunk voltunk, természetesen a Cairo Blues band élén. Akkoriban a legnagyobb hazai rock-média esemény a Fonográf búcsúfellépése volt, így rajzilag egy kicsit Szörényire és Bródyra hasonlítottunk, ám magunkat friss olvasmányélményem, a Rolling Stones könyv hatására "Mick"-nek és "Keith"-nek hívtuk. Harmadiknak bevettük azóta fiatalon elhunyt barátunkat, Berki Petit is "Brian" néven, és egyből megtettük basszusgitárosnak, mivel éreztük, hogy ez egyel alacsonyabb rang a sima gitárosnál.

Igazi basszgitárt először a Triál hangszerboltban láttam, Szolnokon, a Ságvári krt. és a Tófenék utca sarkán. A bolgár Orfeus modellje Fender Precisionra emlékeztetett, natúr fából készült, ami kevés eredeti jellemzőjeként anyagában csíkos volt, azóta sem láttam ilyen hangszert. Miután ezt képzeletben Petinek adtuk és az ő kezébe rajzoltuk, nem sokat foglalkoztunk tovább a gitár-basszusgitár kérdéssel, amíg meg nem jelent a színen a napköziben Patakiné Őz Éva. 

Ő volt az első tanerő, aki érdeklődést mutatott a bandánk iránt, egyszersmind a kezdő lökést megadta, hogy a papírról a valóságba transzponáljuk a projektet. Nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült: Megajándékozott bennünket egy igazi basszusgitárral, amit az öccse készített. A hangszer kézzel faragott testű Fender Jazz Bass kópia volt, három húrral, Schaller hangolókulcsokal, kulcsokkal, és kontaktos de működő elektronikával, amit Lipiék lemezjátszóján próbáltunk ki először, és SZÓLT.

Miután ez volt az egyetlen igazi hangszerünk, önkényesen úgy döntöttem, hogy mégiscsak én leszek a basszusgitáros. A hangszer végzetét fölös kreatív energiák okozták, amikor az eredetileg barna testet fehérre mázoltam ecsettel. A festés sem sikerült jól, de a művelethez szét kellett szedni, összerakni pedig soha sem sikerült. Patakiné utóbb hiába kérlelte vissza a számára fontos emléket, ebben a formában nem volt pofánk visszaadni, és ez hosszú időre véget is vetett a basszusgitáros karrieremnek.

Hogy ez miért volt így, miközben amatőr pályám során szinte minden hangszert kipróbáltam, nem tudom. Talán azért, mert mindig túl jó basszusgitárosokkal hozott össze a sors ahhoz, hogy a babérjaikra törjek. Vagy egyszerűen nem érdekelt, túl egyszerűnek és alárendeltnek tűnt a gitározáshoz képest. Később kiderült, mekkorát tévedtem!

Pedig sejthettem volna, az Industrial Disease a Dire Straits-től, vagy a Respectable a Rolling Stonestól, esetleg a Jelenkor egyetlen Szörényi dala, a Várj még! olyan basszustémákat rejtegettek, amelyek az erre érzékeny hallgatóból a lábfej ütemes topogása helyett a az ujjak kényszeres pengető mozdulatait váltották ki. Az első dal talán, amit megtanultam gitározni, a Dire Straits "So Far Away"-e is sokkal izgalmasabbnak tűnt basszgitáros, mint gitáros szempontból, nem is beszélve a "Sympathy for the Devil"-ről a Stonestól, aminek úgy látszik, olyan izgalmas basszus témája volt, hogy Keith Richards nem is engedte ki a kezéből.

Mégis, már meglett férfikorban, az aktív zenéléssel lényegében felhagyva lettem végül basszusgitár- tulajdonos. A kiváltó ok a Garage Band volt, ami amatőr zenészek számára ingyenesen elérhető szoftver, saját dalok házilagos rögzítésére, amolyan csináld magad desktop-stúdió. A Garage Band virtuális hangszereket is tartalmaz, a valódiak mellett vagy helyett kis billentyűzeten fel lehet pötyögni vonós, ütős vagy éppen húros hangszereket, lehet virtuális dobossal dobsávot generálni, ki sem kell mozdulni a hálószobából. Bőven éltem is ezzel a lehetőséggel, ám a basszusgitárba beletört a bicskám. Egy iPadon vagy a laptop tapipadon pötyögve egyszerűen nem lehet reprodukálni a pengetés érzetét-hangját, a beépített basszusgitár hangok sem voltak meggyőzőek. Így amikor a Jófogáson felbukkant a Squier Jaguar, elérhető, 75 000 Forintos áron, nem remegett meg az ujjam. A Jaguár eredetileg short-scale, azaz rövid menzúrás hangszer, a rövidebb, gyenge vagy gyakorlatlan gitáros ujjaknak, de ilyen rövid menzúrás hangszereket preferál Bill Wyman is,  ezért úgy gondoltam, nekem is megfelel majd ez a belépő szint. Meglepetésemre ez egy teljes méretű, azaz full menzúrás változat volt, de így is jóval kényelmesebb, mint bármely basszusgitár, ami valaha a kezembe került - egy kicsit talán Patakiné Őz Éva faragott hangszerére emlékeztetett.

A Jaguárt az irodában tartottam, a hozzá vásárolt Hiwatt kombóval és Art előfokkal együtt. A Covid-előtt, amikor még tényleg jártunk irodába, minden lehetőséget megragadtam a gyakorlásra, ami kezdetben a fent említett és más kedvelt basszus riffek suta reprodukcióit jelentették, és sok tanulsággal jártak. Az első, amire rájössz, hogy a gitározással szemben a "basszerolás" nem csak technikai, de komoly fizikai kihívás is. Első körben a  ujjbegyeidről félóra pengetés alatt lekopik a rendszeres gitározással növesztett, jól karbantartott kemény bőr is. Ha ezen a szakaszon sikerül túltenni magad, és basszusgitáros-ujjbegyeket növesztettél, akkor már úgy érzed, akár több órás gyakorlást is megengedhetsz magadnak. De a hangszer nem kegyelmez: remegő ujjakkal fogod letenni, és ez így lesz mindig, ha nem gyakorolsz rendszeresen. Hamarosan kénytelen voltam szembesülni azzal a ténnyel, hogy a basszusgitár NEM egy amolyan második hangszer, kevés húrú, egyszerűbb gitár, amit hobbiból felkap a rutinos gitáros, hogy mintegy mellékesen kigurítson egy olyan témát, mint Keith a "Sympathy"-t. Ez bizony egy teljesen új hangszer, más technikát, más fizikumot, és más hallási figyelmet is igényel. 

Az is egy illúziónak bizonyult, hogy igazi basszusgitáron majd könnyebb lesz jó basszus témákat kitalálni. Hiszen az akkordok megvannak, az alaphang, a ritmus adott, csak el kell találni a megfelelő hangot, nem? Épp csak egy KICSIT kevesebbet kell játszani az akkordból! Ezzel szemben a szomorú helyzet az, hogy Gyurcsánnyal szólva: nem kicsit: NAGYON, és az sem mindegy, hogy mit. Kevesebb hanggal, hangsúllyal, hangszínnel kell leírni, alátámasztani ugyanazt a témát, és ez épp olyan nehéz, mint egy félórás prezentációt öt percbe összesűríteni: nagyon kell hozzá látni, és láttatni a lényeget. Sajnos el kell fogadnom, hogy ez nekem nem megy, azóta sem, itt sem, ahogy az élet más területein is küszködöm a lényegre töréssel, amint ez ebből az irományból is kiolvasható.

További felfedezés, hogy a basszusgitár nem csak meglévő dalok hangszerelésére, de új riffek, sőt dalok kiagyalására is alkalmas. Basszusgitárosok, illetve a Cream vagy akár a Hobo Blues Band rajongói ezen a felismerésemen nyilván röhögnek, és teljes joggal. Annál is inkább, mert magam is a HBB régi rajongói közé tartozom, és persze tudtam, hogy az életmű javát Póka Egon basszusgitáros írta, de ezt valahogy úgy képzeltem, hogy Egon az ihletett pillanatokban a kezébe vett egy akusztikus gitárt, megírta mondjuk a Kőbánya Bluest Hobo szövegére, majd ment, és kitalált hozzá egy passzentos basszus menetet. 

Mindig is csodáltam emiatt, hiszen ezeket a dalokat gitáron nem is olyan egyszerű megfejteni, a megfelelő tempóban kipengetni. Mégis, milyen jól elboldogult vele, BASSZUSGITÁROS LÉTÉRE, így megfricskázva a gitárosokat, feladva nekik a leckét! Ehhez persze hozzájárult az a legenda is, amit Egon maga terjesztett, Hobo pedig már kész tényként adott tovább, hogy az első lemez dalai annyira bonyolultak voltak, hogy az akkori gitárosok nem is boldogultak velük, ezért "Egonnak magának kellett a gitártémákat feljátszani."

Na, persze. Szénich és Buksi azért nem voltak olyan rosszak, viszont az tény, hogy a HBB riffek basszgitáron próbálkozva új értelmet nyernek - mi több valódi értelmet nyernek. Vegyük észre: ezek nagyrészt basszusgitár témák, a gitárt utólag fejtették meg hozzá! Úgy látszik, harminc évvel Keith Richards öthúros játéka és a Stones riffek összefüggésének megfejtése után ismét felfedeztem a csőben a lukat: Úgy látszik, basszusgitáron is lehet dalokat írni, nem is rosszakat.

Ennek ellenére nem írtam egyet sem, nem lett belőlem azóta sem basszusgitáros, egyetlen rövid és szomorú végű epizódot leszámítva. Nehéz-Posony Mártont, a kiváló jogászt és kiváló embert éppen évtizedes basszusgitáros zenésztársamon, Hollósy Bálinton keresztül ismertem meg. Bálint volt osztálytársaként eljárt a koncertjeinkre, zenélésről, politikáról másról is gyakran beszélgettünk, és hamar megtaláltuk a közös hangot.

Marci egyszer azzal keresett meg, hogy van néhány saját dala, amiket hozzám hasonlóan házilagosan rögzített, de "bakancslistáján" (jajj..)  szerepel, hogy ezeket élőben, valódi zenészekkel is eljátssza, és ehhez kérte a segítségemet. Nekem a zenélés mindig is a barátságról szólt elsősorban, ezért örömmel csatlakoztam, de meglepetésemre kiderül, hogy nem gitárosként tart rám igényt, hiszen ő is gitározik, második gitárosként pedig a fiát szerette volna bevonni. Basszusgitáros jelöltje azonban nem volt, és miután Bálint kikosarazta, azzal az ajánlattal állt elő, hogy volna e kedvem ebben a szerepkörben kipróbálni magam. Hangszerem már volt, időm volt, miért ne lett volna kedvem? 

Hamarosan megkezdtük a próbákat, Marci énekelt és gitározott, jogász barátja Karesz gyűrte a billentyűket, dobolni pedig régi harcostársamat, Viktort hívtam el. A zenekari gyakorlat sem ment olyan könnyen, mint gondoltam, Viktor szerint kevesebbet, de pontosabban kellene játszani, Marci pedig ragaszkodott az általa előzetesen feljátszott basszustémák hű repordukálásához. Ez sem ment könnyen, de a társaság türelmesen és tapintatosan tűrte és bátorította próbálkozásomat az új hangszerrel, és jó hangulatban készültünk a bemutatkozó koncertünkre.

Sajnos erre nem került, nem is kerülhet már, mert Marci mindössze 46 évesen meghalt, pótolhatatlan űrt hagyva maga után szinte minden területen, ahol tevékenykedett. Alighanem a legkisebb veszteség, amit a halála okozhatott, az én basszusgitáros karrierem vége, mégis úgy éreztem, ezek után képtelenség lenne bárki mással ezen a hangszeren folytatnom, sőt, igazából néhány kedvenc dal részletein kívül egyedül az ő dalait tudom basszusgitáron lekísérni.

Egyszer a próbateremben pengettünk ketten, amíg a többieket vártuk. Marci a So Far Away-t játszotta, én basszusgitáron kísértem. “Basszus!” - tört ki belőlem - “Most ugrott be, hogy amikor először hallottam ezt a dalt, basszusgitáros akartam lenni!” 

"Akkor ez összejött, csak ki kellett várni!”- kacsintott Marci.

Valóban összejött, és el is múlt. De azért örülök, hogy egy rövid időre mégiscsak összejött, és éppen vele.