#4 Espresso Mokka

Epiphone Les Paul Special II, Indonézia, 2002

• gyártás: Indonézia, 2002
• elektronika: Epiphone 700T & 650R humbucker
• nyak: slim taper D - mahagóni, csavarozott
• test: mahagóni,2-tone vintage sunburst

“Első komolyabb” gitárom (vagy csajom) jönne a sorban, de nekem mind komoly volt a maga idejében, amíg nem jött egy komolyabb gitár (a témánál maradva). Az Epiphone volt a Gibson válasza a Fender belépő szintű gitárjaira, a Squier leányvállalat neve alatt futó kissé lebutított Fender modellekre. A Special II a Gibson leányvállalattá deklasszált, de korábban önálló brandként is létező Epiphone legolcsóbb, és legnépszerűbb modellje volt, és elsősorban a kontrasztos, kétárnyalatú sunburst színével fogott meg, ami a Gibson Les Paul Juniorokra hajazott. Legszívesebben a Special II-t is Juniorrá konvertáltam volna, leszedve a nyaki pickupot, a hídi humbuckert a jellegzetes kutyafülekkel rögzített P-90-esre cserélve. Ötletemet az Epiphone azóta megvalósította, az Epiphone Les Paul Junior formájában. 

2015-ig vártam az eredeti Gibson Les Paul Juniorra, ami minden várakozásomat felülmúlta, egyet kivéve: A jubileumi évjáratra tekintettel (Les Paul, a sorozat névadója 100 éves lett volna), egyéb felesleges extrák mellett finoman árnyalt tónusos dohánybarna nitro lakkot kapott. Gyönyörű, csak jobban hasonlít az August Förster pianinónkra, mint egy ötvenes évekbeli tanulógitárra. De az én Special II-mmel még minden rendben volt: olcsó volt, és úgy is nézett ki. Ezáltal blues zenekarba éppúgy passzolt volna, mint a countryhoz vagy a rockhoz, így ideális segédeszköznek tűnt ahhoz a sporthoz, amit akkortájt űztem: a zenekari társkereséshez. 

Miután egyetemi bandám, a Monó szétszéledt, megfordultam zuglói punkoknál, lőrinci bluesmaneknél, kelenvölgyi rockereknél, tribute és party zenekarokkal kísérleteztem, de úgy tűnt, hogy Woody Allenhez (A magyar szinkronban Buster Keatonhoz, de valójában Groucho Marxhoz) hasonlóan nem akarok olyan bandához tartozni, ami engem elfogadna tagnak. Végül a társkeresés során megismert használhatóbb emberekkel megalakítottam újabb saját zenekaromat, a Mokkát, ez lett harmadik, ami többek között az én dalaimat játszotta. A Rocktogonban debütált együttes (archív képünk) szűk két év után a a City Sound stúdióban fejezte be pályafutását, ahol négy dalt vettünk fel, köztük az enyémet, a műegyetemi küzdelmeimnek emléket állító Geometriát. Egyéb fordulatot is vett az életem, ezt most nem részletezném, a lényeg az, hogy a Special II volt az első gitárom, ami sosem lakott albérletben, már egy olyan lakásba költözött be, amelynek legalább a fele az enyém volt. 

Akkor történt, hogy lakótársársnőmmel egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol az ő építész kollégái sereglettek össze, afféle korai csapatépítés előképként, egyikük kellemes, belvárosi tetőteraszán, ahonnan egész Budapest látszott. Valami próbáról eshettem be, tán gitártok is volt nálam, mert az unatkozó, középkorú házigazda, Tibor, a hangszer felől érdeklődött. Soha nem szerettem civilekkel gitárokról, zenekarról társalogni. A legjobb esetben értetlenséget, álságos elismerést vált ki a téma, ha nem egyenesen röhögni akarnak a csodabogáron, aki felnőtt létére zenekarban játszik. Szélsőséges esetben megkérnek, hogy kézbe vehessék a hangszerem, aztán ügyetlenül pengessenek néhányat, “na ugye jól nyomom?”.

Néha utcán, metrón gitárral közlekedve idegenek szólítanak meg: "Milyen gitár, megmutatod?" Olyan is megtörtént, hogy miközben tekertem a szólót egy horányi kocsmában, az egyik pultos srác odajött, és megragadta a másik, épp nem használt gitáromat, ugye nem gond, ha kölcsönvenném pár percre egy szelfihez? De, gond volt, az első, ami átcikázott az agyamon az volt, hogy jól pofán vágom a telecasterrel, mint Keith Richards a színpadra tévedt rajongót a virginiai Hamptonban, '81 ben, de végül csak olyan arcot vágtam, hogy azonnal vette az adást. 

 

Ugyanezt éreztem, akkor ott a tetőn a házibulin, amikor Tibor barátságosan érdeklődve megkerdezte: “Milyen gitárod van?” 

“Hát egy…Les Paul” - feleltem kelletlenül. (Bármennyire semmit nem mond ez neked-gondoltam) 

“Gibson?” 

“Nem, csak Epiphone” 

“Standard?” 

“Nem, Special” 

“Aha..melyik is a Special…”﹣töprengett a civil﹣ “Ja, megvan, lapos fedlap, a két szappantartó alakú P-90 el, ugye?” ﹣Kérdése elevenembe mart… 

“Sajnos nem” ﹣ próbáltam megőrizni a higgadt hangot - “ A Gibsonokon valóban P90 van, de az Epiphonban csak sima humbuckerek. De amúgy tervezem őket kicserélni P-90-re” 

 “Hát, az nem lesz olyan egyszerű. A P90 keskenyebb, lötyögni fog a Humbucker helyén. Bár van olyan P90, ami akkora, mint a Humbucker, de az nem is néz ki jól. Szerintem hagyd így, nem érdemes buherálni…” 

Tűnődtem, erre mit felelhetnék, ami a legkisebb presztízsveszteséggel járna. A Monty Pythonból ismert jelenet jutott eszembe, amikor Arthur király azt kérdezi a feladványát megfejtő kóbor lovagot, Lancelotot: “Ki vagy te idegen, aki ily jártas vagy a tudományokban?” 

“Megnézed a gitárjaimat?” ﹣ rántott vissza a valóságba Tibor. 

“Nanáhogy, muti! ” ﹣helyeseltem. Örültem, hogy lekerül a fókusz az én gitáromról. Baromság a többes szám, senkinek sincs több gitárja, gondoltam, míg a buli zaját magunk mögött hagyva lebattyogtunk a tetőteraszról a házigazda egy szinttel lejjebbi, de még mindig padlástéri man-cavejébe. Már maga a helység léte is irigylésre méltó volt, de a falon tucatnyi gitár lógott. Elsőnek egy Fender Telecasteren akadt meg a szemem. 

"Standard Mexikói?" ﹣Mímeltem a szakértőt. Nem, amerikai. Szerencséje volt, abban az évben, amikor gyártották, erdőtüzek voltak, máshonnan hozták a fát, ezért a hangszer is olcsóbb volt. 

 “Hm, tényleg, micsoda szerencse”. ﹣Miközben az "olcsó" összegszerű jelentésén, és ennek relativitásán tűnődtem, igyekeztem barátságosan érdeklődni. 

“Az meg ott egy strató, az is amcsi, ugye?”﹣böktem egy másik Fenderre. 

“Hát igen, egy telecastere jó, ha van az embernek, de én mégis inkább stratós vagyok…”﹣ szeretettel megsimogatta a gitárt. Mellékesen lógott még egy Gibson SG - Ja az új, szabadkozott, mint akinek eddig fel sem tűnt, hogy lóg egy eredeti SG a falán. 

“Ki akartam próbálni, mit esznek az SG-n, és meg kell mondjam, tényleg marha kényelmes! Könnyű, és egyáltalán nem fejnehéz!” ﹣ennek már majdnem őszintén tudtam örülni. Radics Béla ide vagy oda, sosem tetszett az SG. Ahogy a superstratok sem, amit mondamom sem kell, Tibornak szintén, csak úgy brahiból, ki kellett próbálnia, úgy, hogy vett egyet. Közben majdnem orra estem egy gyönyörű, hófehér Les Paulban. Ez sem Epiphone volt. 

“Standard?”﹣kérdeztem, megérezve a lehetőséget, hogy ugyanúgy kerekítsük le a beszélgetést, ahogy elkezdtük. 

“Sajnos nem…ez csak Studio. De nekem itt magamban hülyéskedni teljesen megfelel.” ﹣Akkor bevillant, hogy egy szóval sem említette, hogy volna zenekara. Honnan is lenne, egy ilyen öreg pasinak (fiatalabb volt, mint én most !), hiszen menő építész. Ha emelett zenekarozásra pazarolná az idejét, aligha telne ilyen tetőteraszra…meg ennyi gitárra. 

Micsoda igazságtalansága a sorsnak! Merengtem magamban, amíg visszabandukoltunk a többiekhez a tetőteraszra. Itt vagyok én, az ifjú titán, jól gitározom, írom a dalokat, van saját bandám, már játszottunk a Rocktogonban, és ha minden jól megy, hamarosan a Szilvuplében, a Fészekben, akár a Hunniában is fel fogunk lépni. És itt állok egy vacak Epiphonnal, ami még csak nem is standard, szánalmas helyzet. Ennek a pasasnak bezzeg zenekara sincs, vagy ha van, nem lehet túl sok fellépésük, talán be se engednék őket a Rocktogonba. Lehet, nem is tud már gitározni, meló mellett nincs is ideje rá. De akkor mi a jó büdös francnak kell neki ENNYI gitár? A Napnál is világosabb: ezek a gitárok NEKEM kellenek, sőt: JÁRNAK. 

Mi tagadás, Cseh Tamás, magamat láttam, húsz év múlva, ott. ..Jelenleg tíz gitárom van..mármint tíz elektromos. A lap steeleket leszámítva. Meg négy akusztikus. Az ukulelék nem számítanak. Zenekarom? Hagyjuk is.. Az idén alig léptem fel, akkor is mások dalait kísértem, a sajátjaimmal talán már be sem engednének a Rocktogonba (Hunniába). Ha a jövőben minden fellépésemen másik gitáron játszanék is, aligha kerülne sorra mind. Pedig ezeknek a hangszereknek legalább a fele igazán jó, és értékes, a többiek meg minimum szépek, egyiktől sem válnék meg szívesen. Szigorúan véve pedig semmi szükségem rájuk, nem úgy, mint gyerekkori barátnőm huszonéves fiának, aki épp belevágott az aktív zenekarozásba, egyetlen vacak gitárral, ahogyan annak idején én. És innentől a gitár-analógiát nyugodtan kiterjeszthetjük egyéb anyagi javakra és szellemi tapasztalásokra: Egyre több van belőlük, és egyre kevesebb hasznukat látjuk, előbb utóbb le is húzhatjuk őket a vécén.

De nézzük a jó oldalát: A húsz éves tervnek ez a része legalább teljesítve. Igaz, a tetőterasszal még tartozom, de meglesz majd az is, szépen haladok, amióta nem cseszek el minden időt a teljesen értelmetlen gitározásra meg zenekarozásra.