#26 Szerezz új baritonokat, de tartsd meg a régieket! - Danelectro '56 Vintage Bariton / Squier CV Baritone Custom Bariton Telecaster

Danelectro '56 Vintage Bariton

Az előző bejegyzésben írtam a bariton úttörőiről, Duane Eddyről, és Luther Perkinsről, de az én látókörömbe a bariton egy ifjú hölgy, Phoebe Bridgers által került, aki a Guitar magazinnak adott interjúban így nyilatkozott kedvenc hangszeréről:

„Otthon mindig be van dugva a baritonom” – mondja. „Nem is használok pedálokat, mert elég nehéz effektezni. Csak bedugom az erősítőmbe és írok. Van valami a hangfekvésében, ami mindent sötétebbé és kevésbé Americanává tesz. Írhatok vele egy folk dalt, és nem úgy fog szólni, mint egy folk dal. Ha egy dalt feldolgozok, és azt akarom, hogy az én stílusomban szóljon, elég csak beddugnom egy baritont."

Bridgers kisasszony végül odáig fokozta a bariton-kötődését, hogy Saturday Night Live adásában látványosan szét is vert egyet, persze amolyan XXI. századi slim fit skimmed milk almond kapucsínó módra, előzetesen a Danelectro áldását is kérte hozzá, akik "sok szerencsét" kívántak az akcióhoz, mivel a hangszert elég nehéz ripityára zúzni.

Bridgers kisasszony baritonja a Danelectro nemes egyszerűséggel "Baritone" néven futó modellje volt, fekete csillámos festéssel, tömör "masonite" jellegű testtel, ezért jó okkal gondolta a cég, hogy nem lesz könnyű egy törékeny nőnek ripityára zúznia. Úgy látszik, szöget ütött a fejükbe, hogy hasonló akciók esetére igény merülhet fel egy törékenyebb baritonra, ezért kifejlesztették az '56 vintage baritone elnevezésű modellt, üreges testtel, amelybe egy vanília vagy pióca alakú F luk nyújt betekintést. A másik eltérés az inkább a DC '59-re hajazó, ám átlátszó plexi koptató, ami nem vintage korrekt, de megkockáztatom, jobban néz ki, mint az eredeti. Miközben még Budán küszködtem a Squier Cabronita baritonhoz kevésbé illő P90 hangszedőkkel, második(?) otthonomban (?) Bécsben feltűnt a horizonton ez az újabb Danelectro modell, ami felpiszkálta az érdeklődésemet. De vajon jobban járok vele, mint a Squierrel? Tanácsért a Facebook akadémia "Baritone guitars" csoportjához fordultam, ahol nagy meglepetésre ennek a konkrét hangszernek egy korábbi tulajdonosa biztatott, hogy nyugodtan megvehetem a jól karbantartott, jó hangú, és szép állapotú hangszert, amit egy barátjának adott el. Engedve a csábításnak, a FOMO-nak, és a korábban már tárgyalt Danelectro mániámnak, "neghúztam a ravaszt" és ezzel a tulajdonosa lettem a harmadik Danelectromnak, és egyben a második baritonomnak.

Mondhatnám, hogy "soha nem néztem vissza", de a következő fejezet erre túl hamar rácáfolna. Inkább azt mondom: nem bántam meg. Míg a Squier rövid menzúrás, akár egy normál gitártokba is belefér a Danelectro egy kicsit hosszabb érzetre közelebb áll a basszusgitárhoz, nem is fér bele egy normál gitártokba. A Danelectrokról pedig már ismerős lipstick, azaz ajakrúzs pickupokat pedig mintha direkt baritonhoz találták volna fel (pedig nem). Az '56 hozta számomra azt a légies, misztikus, 3D-s hangot, amit egy baritontól elvárhatunk. Phoebe-vel vitatkoznék, hogy nem bírja a pedálokat, lehet, hogy az ő tömör testű baritonja nem, de az üreges testű vintage '56 tremolóval és rugós zengetővel effektezve megdöbbentő hitelességgel hozza a Duane Eddy-feelinget. Emellett könnyebb és kényelmesebb a tömör testű hangszereknél, bár kétségtelenül törékenyebb, ezért jobban kell vigyázni rá. Arra az esetre, ha egyszer meghívást kapnék a Saturday Night Live-ba, ezt nem árt figyelembe venni.

Squier Classic Vibe FSR Baritone Custom Bariton Telecaster

Amikor a második bariton beköltözött, megszólalt a lelkiismeret hangja: Tényleg szüksége van e két baritonra a Fábián családnak? Nehéz volt erre megnyugtató választ adni, ráadásul a Danelectro annyival kényelmesebb, és légiesebben szól, mint a szép kredenc-zöld Cabronita, hogy ez megpecsételte a sorsát.
Szinte új áron, pillanatok alatt adtam el egy győri fiatalembernek, aki a barátnőjét is magával hozta a boltoláshoz.  Nem szeretek hangszert eladni, de a srác egyből beleszeretett (a baritonba) a lánynak is szemmel láthatóan tetszett a hangszer, semmi féltékenységi dráma,"minek neked mégegy gitár", vagy ilyesmi, úgyhogy jó szívvel adtam oda neki.

Viszont a vevő elkövette azt a hibát, hogy tett egy megjegyzést, miszerint "ebben a színben már nem kapható sehol", ezt azzal súlyosbítva, hogy "pénteken még volt, de 20 ezerrel drágábban". Több sem kellett, amint hazaértem zsebemben a pénzzel, már pattantam is netre, hogy állítását ellenőrizzem. És valóban - a szép Cabronita szörf-zöld színben már nem kaphatótsehol, elfogyott. Én balga, elvesztegettem ezt a drága és ritka kincset, ráadásul bagóért, mi ez, ha nem FOMO?. Ezt azonnal pótolni kellett. 

Ráadásul kinézett egy baritonos fellépés Budán a BobMeisterssel, amiből sajnos  nem lett semmi. De ezt nem tudhattam akkor, hazacipeltem a törékeny Danelectrot Bécsből, puhatokban, abból a méltatlan helyzetből adódóan, hogy kétlakiként is csak egy baritonom volt. "Mi a francnak adtad el a másik baritont?" - kérdezte gyermekem anyja, alig leplezett kárörömmel, és maga sem tudta, hogy ezzel megpecsételte budai baritontalanság sorsát. A Cabronita keresgélés közben feltűnt a színen a Squier másik új bariton modellje, ami hagyományos Telecaster, a 60-as évek "Custom"-jaira jellemző, kétoldalt kérmszínű peremmel. A hagyományos sunburst és szép csillogó fekete mellett egy újabb "Fender Special Run" szín, a "Satin Black", ami ráadásul akciós, az utolsó darab volt belőle.

Tudtam, hogy másodszor nem követhetem el azt a hibát, hogy egy ritka modellt futni hagyok, ezért lecsaptam a gyanútlan Telecsterre. És milyen jól tettem! A hangszernek nemcsak a teste, de a nyakának felületkezelése is "satin", vagyis selyemfényű, matt, a Classic Vibe szériára jellemző magasfényű, csillogó, és tapadós lakkozás helyett. Kényelmesebb, szebb, különlegesebb, egyes puristák csizsolóvászonnal le is szokták gyalulni a túlzottan csillogó nyakakat. Itt erre semmi szükség, a nyak felülete gyárilag matt, kellemesen bársonyos érintésű, pont, ahogy szeretem. A matt felület  egy kicsit szokatlan a testen, de emlékeztet Joe Strummer, a Clash gitárosának mattra kopott hangszerére, mintha nitro lakkozása lenne. Bízom benne, hogy szépen fog öregedni, további előny, hogy nem lesz maszatos.

A Cabronitától eltérően a hangszerdők normál Telecaster kialakításúak. Ez szerintem sokkal jobban illik a Baritontól elvárható hangképhez, mint a vastag, öblös P90 hangszedők. Ez az első telecasterem, amelyiknek az eredeti, felhajtott szélű vintage húrlába van, három hengeres babával a hat húr alatt. Nem sokáig maradt így, a húrláb éles pereme nekem zavarta kezemet. Lecseréltem egy Gotoh hibrid hídra, amelynek nincs ilyen éles pereme, viszont az eredetivel megegyezően három hordó alakú nyeregbabával rendelkezik, viszont azoktól eltérően rézből készültek, és olyan kialakításúak, hogy pontos oktáv beállítást tesznek lehetővé.

Mivel október vége óta nem jutottam haza Budára, amikor a hangszer érkezett, az átalakítás óta csak messziről, fényképekről csodálom, még alig játszottam rajta. Milyen jó, hogy itt van velem Bécsben a Danelectro, enélkül most jó nagy pácban lennék, hogyan szedegetném le Duane Eddy szólóit? Na ugye, megmondtam, hogy nem elég egy bariton?