#22 The Poor Man's Wurlitzer - Roland RD-64, 2020

Ismét a gyerekkorom óta bennem szunnyadó, időnként felébredő zongorista kér szót!

Az előző részek tartalmából

Gitáros létemre legrégebbi hangszerem és lakótársam, kétéves korom óta a jó öreg August Förster pianínó, a szolnoki József Attila lakótelepről. Ütőtanszakos zeneiskolásként némi stúdiumokat is vettem, zongoratanárnőm, Labáth Valéria szomorúságára, de alapvetően magamat képeztem ezen a hangszeren, először két ujjal, majd hárommal, később kétszer hárommal. Első zenekaromba is zongoristaként kerültem (hála a Hairy Guysnak), majd negyven évvel később az eddigi utolsóban színpadra is állhattam, azaz ülhettem a zongora mögé, (köszönet a GetNosnak). Ez késztetett első színpadi zongorám, a tizenéves Roland RD-600 beszerzésére, de a hajlott kora ellenére is jól használható hangszer 25 kilója válóoknak bizonyult. Kisebb, könnyebb színpadi zongorára vágytam, és az alapvetően otthoni használatra szánt Casiotone CTS-1 erre ideális jelöltnek tűnt. E tekintetben be is váltotta reményeimet, a hangja pedig profi hangszerek mellett is megállta a helyét. Viszont mégiscsak mély nyomot hagyott rajtam ötven év társbérlet egy igazi pianinóval: a zongorázás élménye elválaszthatatlannak bizonyult a kalapácsmechanikás billentyűktől. Ezért vagyok én a kérlelhetetlenül praktikus digitális világban is csak zongorista, még ha amatőr is,  de semmiképpen nem billentyűs, pláne szintis.

Kitérő a Fő utcára

Arról már alighanem lemaradtam, hogy képzett zongorista legyek, de ez nem nagy veszteség a klasszikus zene számára. A hangszerek királya, az akusztikus Steinway zongora elektromos megfelelője a Fender Rhodes vagy a Wurlitzer elektromos zongorák azonban tetemes áruk és súlyuk miatt számomra elérhetetlenek. Annyira beleszerettem viszont a hangjukba, hogy beszereztem egy igazi ékszerdobozt, a Yamaha Reface CP-t, ami apró mérete ellenére hitelesen képes reprodukálni a hangjukat. Ezzel a játékszernek tűnő hangszerrel viszont nem ülhettem színpadra egy tribute zenekarban, ahol a látszat sokat számít, pláne egy Rolling Stonest játszó bandában, ahol az elektromos zongorák ritkán jutnak jelentősebb szerephez. Azért néha mégiscsak jutnak, íme egy nem teljes (play)lista.

• Fender Rhodes: Memory Motel, Fool to Cry, Emotional Rescue, Slave, Worried about You,  Tell me Straight, Whole Wide World, Sweet Sounds of Heaven, Depending on You...
• Wurlitzer: If you Let me, Jiving Sister Fanny, You Gotta Move, I just Wanna See his Face, Miss You, Love is Strong, Out of Control, Thief int he Night, How can I stop, Get Close, valamint szinte a teljes Blue and Lonesome album...
• Hohner Clavinet: Heartbreaker, 100 Years Ago, Fingerprint File, If You Can't Rock me, Aint't Too Proud to beg...

Mégis, a Rolling Stonesban a gitárok mellett billentyűs hangszerként az akusztikus zongora kapta a legjelentősebb szerepet. Az alapító tag Ian Stewart norm-core fizimiskája nem volt  kompatibilis az Andrew Oldham által elképzelt imázzsal, de kísérőzenészként Stu maradhatott, püfölte a billentyűket a Stones szinte összes turnéján és lemezén, 1986-os haláláig. Az ekkor kiadott Stones album végén egy boogie-woogie zongora töredék emlékezik meg róla. Nem véletlenül, hiszen a stadionturnék között egész életében boogie-woogiet  játszott kis londoni klubokban.

"Nem hiányzik a boogie-woogie, amikor a Stones-szal játszol?" -kérdezte tőle Bill German fanzin-szerkesztő.
"Nem, mert a Stones is csak boogie-woogiet játszik"- vágta rá Stu hezitálás nélkül. 

Volt ebben igazság, én is egész jól elboldogulok azzal a két blues skálával, amit ismerek. Állítólag Stu nem szívesen játszott mollt, "nem kellenek a fekete billentyűk, kibaszott kínai zene"- mondta volna egyes életrajzírók szerint, de ilyet csak az állíthat, aki sosem zongorázott. Pláne a Stones-ban, ahol a repertoár jelentős része a zongoristák számára kényelmetlen gitáros-hangnemekben van. Ezt bizony nem lehet fekete billentyűk nélkül megúszni, én aztán tudom. Talán túlzott, talán viccelődött, de az tény, hogy hűséges emberük mellett és helyett a Stones mindig szívesen alkalmazott olyan más műfajokban is járatos, sokoldalú zongoristákat, mint a zseniális Nicky Hopkins, a virtuóz Billy Preston, a minimalista Ian McLagan, a kísérletező Matt Clifford, és mind a mai napig az univerzális Chuck Leavell.  Hogy a legutóbbi albumon felbukkanó sztár párost, Elton John-t és Stevie Wondert ne is említsük. 

Egyikük sem noname háttérmunkás, de erős a gyanúm, hogy a Stonest senki sem miattuk szereti, jóval kevesebb figyelmet kapnak a két gitárosnál. Pedig amióta magam is imitálni kezdtem őket, egészen más füllel hallgatom a zenéjüket, és egyre jobban rácsodálkozom, milyen meghatározóan járultak hozzá ezek a fickók a Stones zenei arculatához. Aki nem hiszi, járjon utána, így hangzik a Rolling Stones, ha ügyes kezek kísérik zongorán.

Vissza a rögvalóságba

Ott tartottunk, hogy szükségem volt egy igazi kalapácsmechanikás színpadi zongorára, ami könnyen hordozható. A Förstert mégsem cipelhettem magammal a Muzikumba vagy a BackStage-be. A két korábbi hangszer és egy év zenekarozás tapasztalatai alapján könnyen felállítottam a követelményrendszert:

• Kalapácsmechanika a minimum, különben nincs értelme zongoráról beszélni.
• A lehető legkisebb méret és súly. Egy igazi zongora 88 billentyűs, de az eredetileg tanulómodellnek szánt Wurlitzeren is csak 64 billentyű van. Ha Stevie Wondernek és Ian McLagannek elég volt,, akkor nem is az, ezt a Casiotone-al sikerült három koncerten bizonyítani.
• Finom, dimanikus, sokrétűen árnyalt zongorahang kell, nem elég az ős-digitális, 16 bites klattyogás.
• Kell néhány autentikus orgonahang, a finom Voxtól a harsány Hammonddig. 
• Szintetikus hegedűk, oboák és szinyószőnyegek, kösz nem, azok csak foglalják az értékes memóriát, de férjen bele néhány elfogadható Rhodes, Wurly, és Clavinet hangminta, hátha sor kerül még néhány dalra a fenti listákról.
• Néhány egyszerű effekt, tremolo, phaser, Leslie, ne kelljen pedált cipelni. Visszhang, zengető, chorus és egyéb digitális hülyeségek mellőzendőek.
• A magamfajta fafejek számára programozói ismeretek nélkül is használható, fizikai kezelőfelület.
• Ha még MIDI billentyűzetként is működne, külön örömömre szolgálna, mert meg tudnám vele hajtani a Reface-t. 
• Ha leejtem, ne bánja egyhavi fizetésem.
• Ne legyen piros...a zongora az fekete vagy fehér (irónia)

A Grál keresése

Egyszerűnek tűnt a feladat, de mint kiderült, a 64 billentyűs, de valódi kalapácsmechanikás színpadi zongora olyan ritka, mint a fehér Nord. Valamiért a gyártók úgy érzik, aki súlyozott billentyűzetre vágyik, nem adja alább 88 darabnál. De engem nem ilyen fából faragtak!Végülis nem a zeneakadémiára készültem, "csak" egy Rolling Stones tribute zenekarba!

Hosszas kutatómunka kiderítette, hogy a fenti követelményeknek megfelelő termék egyetlen létezik: az általam korábban használt Roland RD 600 egyik olcsóbb, de korszerűbb utódja, a 64 billentyűs RD-64. Hónapokig hiába vártam, hogy szembejöjjön egy ilyen elfogadható áron. 

Pedig nem tűnt elérhetetlennek, 2013-ban jelentették be, és a korona idején még gyártották, nem jelenthet nagy kihívást egy használt példány felkutatása emberi áron. Úgy látszik, erre mások is rájöttek, mert ilyen és ehhez hasonló csüggesztő ajánlatok akadtak csak horogra, leszámítva a lejárt GS Fanatic hirdetéseket. Ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy ezer dollárt fizetek a "szegény ember Wurlitzeréért"?  Egyszer már majdnem elcsíptem egyet a nevetségesen olcsó 200 Eurós áron Bécsben, de a hirdetés feladásának napján már "reserved" volt. Tisztességes magyar ember simán elfogadta volna a lendületből felkínált trompfomat, de az eladó valami kőgazdag osztrák pedagógusnő lehetett, akinek többet számított az adott szó rongyos 400 eurónál. 

A kitartás mégis meghozta gyümölcsét, egy hirtelen felindulásból elkövetett Reverb-es vásárlásnak köszönhetően az idén ősszel mégiscsak felpakolhattam a gépet a Muzikumban. Az árát inkább ne firtassuk, de messze nem volt 1000 dollár. Különben is mindent elsöpört a FOMO-feeling, amiről bővebben itt értekeztem. Azóta is be van állítva a keresés mindenhol, hátha felbukkan egy olcsóbban, de eddig nagy megelégedésemre nem bukkant.

A leányzó fekvése

Itt van tehát végre kis szobámban a Tesco-gazdaságos szent Grál, minden hozzá való accesszoárral, az ajánlott tokkal, állvánnyal és pedállal, a Roland RD-64. 

Aki idáig türelmesen elolvasta értekezésemet, annak mostmár tartozom egy őszinte értékeléssel. Akiket nem érdekelnek a részletek,  bátran ugorják ezt a részt: a felsorolt alapvető követelményeket maradéktalanul teljesíti. 

Look & Feel

Az eddigiekhez képest pehelykönnyű, 13 kilójával,  lépcsőzni vele nem nagy kihívás, a hátsó ülésre pont befér, könnyen kezelhető és színpadképes. Tetszik a tömör, vastag hasábforma, egyes rivjúerek kifogásolták a kontroll panel oldalsó elhelyezését, én abszolút értem a szándékot, így jóval kisebb a footprint, mintha a billentyűzet felett lennének. Amellett egy ennél keskenyebb hangszer már nem is volna zongoraszerű látvány. Az elefántcsont-tapintású billentyűzet koppan, billen, visszarúg, ahogy azt kell! Nehéz, igazi zongora feeling, de finom érintésre is érzékenyen reagál, feels like August Förster!

Hangszínek

12 hangszín négy modulban: 3 akusztikus és 3 elektromos zongora, 3 orgona és 3 clavinet, több sem kell nekem!  A "supernatural"-nak nevezett zongorahangok minden várakozásomat felülmúlták, bár az elnevezések nem túl beszédesek. A "Piano 1" nyilván a hangversenyzongora, a "2" meg kicsit latinosabb, valami pianino, de mi lehet a "Mono Piano", vajon a másik kettő sztereó? Mindegy, a lényeg, hogy mindhárom jól szól.

Az e-pianók némi csalódást okoztak, de talán csak elkényeztettek a Reface hangjai. Amúgy felismerhető és használható Rhodes, pláne Wurlitzer, és még egy csilingelős Rhodes vagy SA, szolíd, nem túltolt színezettel. A Casiotone változatosabb mintákat mutatott, de játszva, a kalapácsmechanikával ég és Föld a különbség az RD-64 javára. A Miss You-ba pont jó lesz, és még mindig ott a Yamaha Reface, amit hangmodulként és tudok használni ezzel a billentyűzettel.

Az orgonák egy picit túl vannak tolva, mindhárman effektek nélkül is egy hangyafasznyit elcsúszva a Whiter Shade of Pale felől a Frakk/Lehotka irányba. Legyünk igazságosak a tíz évvel fiatalabb Casiotone finomabb orgonaszíneket tudott. Viszont az elektromos zongikkal ellentétben orgona ügyben nem jelent szembetűnő előnyt a kalapácsmechanika. Fogalmam sincs, hogy az igazi orgonabillentyűk hogyan működnek, de az olcsóbb billentyűzeten is hasonló élmény volt az orgonálás: számomra elég mérsékelt. Az sem fokozza, hogy valamiért az orgonák hangosabbak a többi hangszínnél. Nem túl praktikus alapbeállítás, kevés rajongója van az üvöltő orgonazenének. Egyelőre én sem tartozom közéjük, nem igazán érzem még az orgonát, az egy másik hangszer, ugorjuk is ezt a témát.

De ha már új hangszer, a Clavinet egészen kellemes meglepetés. Amit olcsóbb cuccok tolnak ezen a téren, az leginkább mikrobi éles finghangját idézi. Sosem értettem, mitől volt ez olyan menő, hogy a Billy Preston és Stevie Wonder szinkronban pengették majd egy évtizedig. Nem tévedés, pengették, mert ez technikailag egy elektromos gitár billentyűs interfésszel. Az RD-64 mindent megmagyaráz. Dinamikus, perkusszív, mókás funky groove-nak tűnik rajta szinte bármely random hangsor, mi van, ha valaki tud is játszani rajta? Én így is baromira élvezem, már megyeget a Superstition intrója, de a lelkem mélyén a Heartbreakerre gyúrok, torzított  auto wah-al. Egy tiszta Clavinetet már élőben is bevetettem a Lady Jane-ben kamu-csembalóként, ami teljesen oké, hiszen ez igazából egy elektromos csembaló.

All in all, ne szépítsük: a szegény ember Wurlitzere mégiscsak egy zongora, annak viszont kiváló, néhány jól használható extra hangszínnel.

    

Beépített effektek

A kontent praktikus és ízléses, semmi felesleges extra. Kicsit meghökkentő, hogy a tervezők előre eldöntötték, melyik hangszínhez milyen effekt passzol, de végül ez is logikus: Az akusztikus zongorák rezonálnak, az elektromosakhoz tremoló és phaser kapcsolható, az orgonákkal pörögnek és sikítanak a Lesliek, a Clavi pedig elképzelhetetlen lenne hápogó és torzító nélkül, ez így rendben is van. Bár érdekelne, milyen lenne a Wurly torzítóval, vagy az orgona auto wahhal, de ne vaduljunk, a Rolandnál csak tudják, hogy nem lenne az jó. 

Ami viszont elgondolkodtató, hogy ha akadt hely a boardon egy kétsávos ekvalizernek, meg egy mértéktartóan beállított, de egybites on/off zengetőnek, akkor nem jártunk volna-e jobban konfigurálható effektekkel? Legalább egy sebesség és egy intenzitás kontroll jól jött volna. Finomak és karakterisztikusak a gyári beállítások, de egy "vagy van / vagy nincs" Tremolo vagy Phaser már kicsit fapadosnak számított 2013-ban is. (Sőt, az RD 600 tudta 2003-ban is)

De ne legyünk telhetetlenek, hiszen tisztáztuk, hogy ez egy zongora, annak szép és jó, úgy látszik, ennyit bír a processzor a "Supernatural" zongorahangok reprodukálása mellett. Kifejezetten kedves, hogy még kilenc jól használható extra hangszínre és hozzájuk illő effektekre is gondoltak. Aki ennél többre vágyik, nyugodtan tegyen a Roland tok zsebébe egy Nova Modulatort a TC Electronictól, én is azt teszem.

Kezelőfelület

A teljes kezelőfelület hangszínekkel és effektekkel, egygombos oktáv és pitch váltóval elfér egy tenyérnyi, full analog felületen, jó nagy, világító fizikai gombokkal, pont ahogy szeretem. A franc akar LCD screenen menükben kóborolni, shortcutokat megjegyezni, amikor dübörög a színpadon a rock and roll. Szinte már bánom, hogy megtanultam a gitárosok által preferált háromkeresztes hangnemekben a bugit, ezzel aztán csak egy klikk lett volna egy kellemesebb fekvésbe modulálni. 

Az oktáv-shift is egy klikkes, korábbi hangszereimmel ellentétben, gyerekjáték oktávot ugrani, ha kevésnek bizonyul a 64 billentyű: a Monkey Man-introban felfelé, a Sympathy for the Devil introban meg nem is kell lefelé, mert a praktikus Wurlitzer kiosztás szerint a mély A-ról indulunk, és nem a C-ről, mint a legtöbb digitális zongorán. 

Midi controller módba váltani egy picit nehézkesebb: újra kell indítani a hangszert. Az effekt paraméterek hiánya talán elméleti kérdés, nyilván meg kellett volna oldani a paraméterek tárolhatóságát is, hiszen minden hangszínhez, akár dalhoz más beállítás dukál, és ki akar koncert közben potikat tekergetni. Lehet, ennél praktikusabb megoldásnak tűnt a minden effekthez és hangszínhez külön optimalizált, bedrótozott tempó és intenzitás. Lehet, hogy eleve egy ilyen gitáros-dolog ez az effekt-tekergetés, még sosem hallottam, hogy valaki azt kifogásolta, hogy nem elég intenzív a teremolo a zongorán. Viszont a hangerő potit muszáj tekergetni, ha jön a szóló, de már csak azért is, mert nem kiegyenlített hangerejűek a hangszínek. Ez viszont zavaróan kényelmetlen és kicsi, a pozíciójelölő is alig látszik rajta. 

Nem vagyok "billentyűs", ezért fogalmam sincs, mi haszna van egy kétsávos hangszínszabályozónak és egy egybites zengetőnek egy hangszeren. A legtöbb erősítőn van állítható zengető és három sávos hangszín, nem is beszélve a keverőpultokról, ahonnan hangosítják a billentyűs hangszereket. Ha a hangszeren és a pulton is rákerül egy zengető a jelre, akkor elég könnyen egy kongó stadionban találjuk magunkat. Éppen ezért, szokott lenni egy "száraz" kimenet pár is a hangszeren, amire nincsenek ezek hatással. Az RD-n nincs ilyen, egyetlen output pár van, ezen kívül midi kapcsolat, lábkapcsolók, és egy rendes méretű fejhallgató kimentet.

Talán a fülhallgatós játéknál lehet jelentősége, de ahhoz meg túl előkelő helyen vannak ezek a kontrollok. De ha már itt tartunk, a fülhallgató kimeneti jel elég halk. Mindenestre, ha valaha tervezne a gyár 64.2-t, akkor az EQ-t és a reverbet szívesen becserélném egy szélesesebb spektrumú hangerő tolópotira, mert tapasztalataim szerint a hangember nem fog azzal bajmolódni hogy kiegyenlítse a hangszerből származó hangerő különbségeket. Addig is, egy hangerő pedál ezt is megoldja.

A szokásos pitch bend joysticknek talán a clavinetet leszámítva hasznát nem látom, az effekt-kontrollok helyett viszont jár kárpótlásul egy "D beam" nevű futurisztikus interfész, amivel a pitch, a hangerő, és bizonyos effektek bizonyos paraméterei a felette végzett gesztikulációval (!) állíthatóak. Az ezzel való gyakorlatozásnak akkor látnám értelmét, ha hajlandó lenne megjegyezni a beállításokat ki- és bekapcsolás között is,  egyelőre nem úgy tűnik, de színpadi menőzésre így is jól jöhet.

A lényeg a lényeg

Én boldog vagyok az RD-64-el. Ezt akartam, megkaptam. A "Szegény ember Wurlitzere" valójában egy olyan igényes, de praktikus ember színpadi zongorája, aki szívesen kirándul a vintage elektro-mechanikus hangszerek világába is. Egy remek hangú, könnyen hordozható, kényelmes zongora, takarékos, de nagyon eltalált funkciókészlettel. Nem hibátlan, ennek ellenére nyugodtan mondhatjuk, hogy "kategóriájában" így is a legjobb, hiszen nem nagyon tudok más 64 billentyűs, kalapácsmechanikás hangszerről, vagy akár midi-kontrollerről. Ezen a téren én ennél többre nem is vágyom, úgy tűnik, megtaláltam a "Szent Kelyhet". A kategóriaváltásra azzal tettem fel a pontot, hogy a Casiotone- CTS-1-et eladtam, és az árából egy az egyben vettem egy méregdrága asztal-állványt az RD-64, nek, mert megérdemli, és mert megérdemlem. Nem tudom, lesz-e még lehetőségem színpadon zongorázni, de a színpadi zongorán nem fog múlni. Ha meg mégsem, kis helyen is elfér, eláll a sarokban akármeddig, és emlékezik a régi szép időkre, amikor a Muzikumban nyomta a Honky Tonk bluest.